„A fiatalok képviselik a jövőt”

A Kézdivásárhelyi SE női kosárlabdacsapata a 7. helyen zárta a 2022–2023-as bajnokságot. Ljubomir Kolarevic és Farkas Alpár edzőkkel egyebek mellett a nemrég véget ért bajnoki idényről, a saját nevelésű játékosok szerepéről, az edzői magatartásról és a csapat jövőjéről is beszélgettünk.

– Az alapszakasz remekül indult, annak ellenére, hogy a felkészülésről hányoztak a 3×3-as válogtottakba meghívott játékosok.

Ljubomir Kolarevic: Valóban, szeptember 2-án Biszak Boglárka és Bara-Németh Beáta nélkül kezdtük el a felkészülést. Ami az alapszakasz-beli szereplésünket illeti, azt karácsony előtti, illetve utáni szakaszokra tagolva elemezném.

– Vágjunk bele!

L. K.: Az idény első fele meglepően jól alakult. A bajnokság kezdete előtt három új játékos érkezett, de mondhatok négyet is, hiszen, bár Biszak Boglárka a mi játékosunk, a Szatmárnémeti VSK-tól tért haza, és ahhoz, hogy eredményeket érjünk el, időre van szükség. Kevés idő volt az új játékosok beilleszkedésére, ehhez képest a nyitó fordulóban legyőztük azt a Konstancai MSK-t, amely végül a bajnokság döntőjében játszott. Aztán a sérülések, máskor betegség miatt a bajnokság első felében sosem volt jelen egyszerre tizenkét játékos az edzéseken. Azonban elkaptunk egy jó ritmust és idegenben néhány remek mérkőzést játszottunk. Kiemelném az Arad elleni idegenbeli szereplést, amely talán a bajnokságban játszott legjobb mérkőzésünk volt. Ez november végén történt, és ezt követően a csapat formája leszálló ágra került, ami egyébként normális dolog. Onnantól mondhatni átlagos formát hoztunk, hazai pályán nagyon jól, míg idegenben olykor borzasztóan játszottunk. Példaként a brassói mérkőzést említeném, ahol az első negyedben 25 pontos hátrányba kerültünk. Három perc alatt „elrendeztük” a mérkzés sorsát. Aztán karácsony és újév környékén nagyon gyenge formát mutattunk. Tudtam, hogy ez bekövetkezik majd, de abban az időszakban sok játékos maga alatt volt a pályán. Például Taylor (Hawks – szerk.), aki a bajnokság első felében a csapat legjobbja, mondhatni a motorja volt. Abban az időszakban, amikor ő formája csúcsán volt, Ines Ćorda, az első idegenlégiósunk, aki egymást követő két idényben erősítette csapatunkat, nem volt túl jó formában. A bajnokság második felében aztán „szerepet cseréltek”, de a női kosárlada már csak ilyen.De általánosságban minden rendben volt, a dolgaink a tervek szerint haladtak egészen február 18-áig, amikor a Sepsi-SIC elleni idegenbeli mérkőzésen Debreczi Iringó a bajnokság hátralevő részében való szereplését ellehetetlenítlenő könyök-, míg Kozman Kriszta a pályától őt több hétig távol tartó a bokasérülést szenvedett. Emiatt Domokos Réka és Brianna Wilson centerek kivételével újra kellet gondolnunk a játékosok pozícióit a pályán. Emiatt minden megváltozott. Edzőkként újra kellet gondolnunk a játékosok pozícióit a pályán a centerek, Réka és Brianna kivételével. Milica Mitrović-ot erőcsatárnak kellett tennem, amit soha azelőtt nem játszott (megszokott posztja a dobóhátvéd – szerk.), emellett mérkőzésenként 40 percet kellett játszania onnantól. Muszáj volt többet játszatnom a rotáció miatt, Ines Ćorda-nak és Biszak Boginak is 30–35 perc fölött kelett pályán lenni mérkőzésenként, miközben normális esetben 28–29 perc a maximum játékidő, mialatt a kosárlabdázó maximális teljesítményt tud nyújtani. Ám még abban az időszakban is volt néhány jó mérkőzésünk, például bejutottunk a Román-kupa nyolcaddöntőjébe.

– Mi volt az idény kezdetekor kitűzött cél?

L. K.: A felsőházban folytatni a rájátszást. Már január végén biztosítva volt a helyünk a felsőházban, de a célunk a hatodik hely megszerzése volt.

– Ez sajnos, nem jött össze. Miért?

L. K.:  Biztos vagyok, ha Iringó velünk lett volna a bajnokság végéig, a hatodik hely megszerzéséhez hiányzó egyetlen győzelem meglett volna az Alexandria vagy az Agronomia elleni idegenbeli mérkőzések valamelyikén. Végül ugyanazt az eredményt értük el, mint a 2021–2022-es bajnokság végén, egy óriási: ebben a bajnokságban egyetlen játékossal sem voltak fegyelmi gondjaink. A gond általában az idegenlégiósokkl, főként az amerikaiakkal adódik, főként azokkal, akik először játszanak Európában. Brianna már évek óta az öreg kontinensen játszik, Taylor volt idén új ebben a tekintetben, de a bajnokság során egyetlen játékossal sem adódott viselkedésbeli gond, számomra végig öröm volt így dolgozni a csapattal. Összegezve, edzőként tudom, hogy mindig lehetett volna jobb, így egyrészt sosem vagyok elégedett az idény végi eredménnyel, de figyelembe véve, hogy a négy idegenlégiós mellett nyolc hazai játékossal szerepeltünk, és itt hangsúlyoznám, hogy Kézdivásárhely és környékéről származó, saját nevelésű kosárlabdázókról, nem az országból összeverbuvált játékosokról van szó, jól szerepeltünk.

– A fiatalok közül nem mindannyian jutottak igazán játéklehetőséghez…

L. K.:  Ezúton is köszönetet mondok a játékosoknak, főként a kevesebb játéklehetőséget kapott fiataloknak, mint Lénárt Andrea, Marthi Kriszta és Nagy Júlia Helga, hiszen ez a csapat nélkülük nem létezhetett volna. Aztán Kozman Krisztával és Bara-Németh Beával folytatnám, akik ebben a bajnokságban több játéklehetőséget kaptak és bizonyították is rátermettségüket, tehetségüket. Ők a jövőben még nagyobb hasznára lehetnek a csapatnak, úgy vélem, számukra a kosárlabdázás a megélhetést is biztosíthatja. Aztán ott van Biszak Bogi, Domokos Réka és Irisz (Debreczi Iringó – szerk.), a tapasztaltabb hazai játékosok, illetve a légiósok, akikkel tizenketten lettünk. 14–15-ös keret lenne az ideális, hogy betegség vagy sérülés esetén legyen megfelelő utánpótlás, lehessen megfelelő körülmények között edzeni. De ez nem csak nálunk jelent gondot, sajnos, a Sepsi-SIC és Arad kivételével, akik 15–16 játékost használnak rotációs rendszerben, az összes többi csapat hasonló gondokkal küzd.

– Szóval pénz kérdése az egész…

L. K.:  Egyértelműen. Szerbiában azt mondjuk, „olyan zenét hallgatsz, amilyent megengedhetsz magadnak”.

– Hogyan látja a segédedző a nemrég véget ért bajnokságot?

Farkas Alpár: Mindenekelőtt több győzelmet arattunk, mint a legutóbbi idényben, a rájátszásbeli mérkőzésekkel együtt tizenkétszer nyertünk. Megerősíthetem kollégám véleményét, miszerint egyik pozitív dolog idén a csapaton belüli remek hangulat volt. Úgy érzem ugyanakkor, meg kell találnunk a megoldásokat, hogy több játéklehetőséghez juttassuk az idén keveset szerepelt ifi játékosokat is. Továbbá azok számára, akik játszottak, mint Kriszta és Bea, következetesen több játékidőt kellene adnunk. Ez nem könnyű, úgy, hogy jó eredményeket is érjünk el, hiszen egy ifi játékos nem annyira stabil, nem annyira erős fizikailag. Azonban úgy vélem, edzőkként jobban be kell vállalnunk ezt a kockázatot a jövőben. Emellet arra kell törekednünk, hogy a csapatban jó személyiségek legyenek, hogy, amint az idén is történt végül jó emlékekkel maradjunk a bajnokság befejeztével. Számunkra ez fontos, mert egy kis csapat, mondhatni egy kis család vagyunk. Arra kell törekednünk, hogy tanítsunk valamit a gyerekeknek, az ifiknek, mi is tanuljunk, a város is lásson valami szépet, tehát azt, hogy egy értéket képviseljünk. Hozzátenném, a csapat tevékenységét lehetővé tevő adminisztrációs tevékenység sem egyszerű, ezért köszönet illeti Lénárt Adolf ügyvezető menedzsert.

– A hazai bajnokságra nem jellemző a saját nevelésű játékosok előtérbe tolása…

LK: Ha az összes csapatot megnézzük, láthatjuk, sehol nincs egyensúlyban az idegenégiósok és a hazai kosarasok játékideje. Például Kolozsváron komoly utánpótlásnevelés történik, és egy remek 2003–2004-es generációjuk van, és ha megnézzük az idei bajnokságban 1 perc alatti játékidőt kaptak átlagban. Aztán ott van az U19-es bajnok Brassó, vagy az idei bajnokságban hat idegenégióssal játszó Marosvásárhely, akik ugyancsak nem használták a fiataljaikat.

F. A.: Amint mondtam, több lehetőséget kell nyújtanunk a fiatal játékosoknak, hiszen utóvégre ők képviselik a jövőt.

– Tavaly kétséges volt, hogy a KSE benevez-e a bajnokságba. Jelenleg jobb-e a helyzet?

L. K.: Ez minden évben így van. Normális esetben a bajnokság végeztével már a következő idényt kellene előkészíteni, ám egyelőre semmi biztosat sem tudunk, így stratégiánk sincs a következő bajnokságra. Már hét éve itt vagyok, jelenleg május végéig van szerződésem, egyelőre azt sem tudom, meghosszabbítják-e a szerződésem vagy sem? Ez mind-mind az anyagiak függvénye. Sosem értem, hogy van az, hogy egyes csapatok már ebben az időszakban új szerződéseket kötnek a játékosokkal, miközben nem lehetnek biztosak a következő bajnokság költségvetését illetően. Ezt nem tartom helyesnek. Tavaly egészen július végéig vártuk, hogy legyen meg a költségvetés, és abban az időszakban a játékospiac már nem az igazi…

– Mikor van a játékosigazolások csúcsidőszaka?

F. A.: Júniusban. Tavaly az említett ok mitt néhány jó és olcsó játékost szalasztottunk el.

L. K.: A mi anyagi lehetőségeinkkel „radar alatt” kell játékosokat keresnünk. Ehhez nagyon jó kapcsolatokra van szükség, főként ha Amerikából szeretnénk újoncot (rookie – szerk.) hozni. De ez mind május végén, illetve, ahogy Alpár említette, júniusban történik, amikor a piac tele van jó játékossal. Például tavaly az ötös pozícióban (center poszt – szerk.) játszó Briannával augusztus 15-én, két héttel az edzőtáborozás előtt kötöttünk szerződést. Abban az időszakban már csak sérülésből felépültt játékosok, illetve az 5–10 ezer euró havi jövedelemért játszó kosarasok voltak elérhetők.

– Vannak, akik biztosan folytatják a csapattal a következő bajnokságban?

F. A.: Amennyiben minden jól alakul a költségvetést illetően, a saját nevelésű játékosok zömére számítunk a következő bajnokságban is.

L. K.: Stratégiáról csak a költségvetés ismeretében beszélgethetünk. Akkor majd Alpárral leülünk és a rendelkezésre álló összeg alapján megbeszéljük, változtatunk-e bármit is, milyen pozíciójú játékosokra van szükségünk és mind így.

– Kicsit térjünk vissza a fiatal játékosokhoz, akik alig kaptak játéklehetőséget. Elég jók, hogy a felnőtt csapatban helyt álljanak?

L. K.: A tudásuk miatt vannak a csapatban. A jövőt illetően nagyban függ tőlük, hogyan tovább? A játékosok nyáron fejlődnek ugrásszerűen általában és a fiatalok számára fontos, hogy keményen edzzenek a nyári időszakban. Kriszta és Bea remélhetően idén is a válogatott keretben töltik a nyarat, míg a többieknek komolyan kell dolgoznuk, hogy megoldást jelenthessenek a csapat számára.

– További saját nevelésű fiatal játékosok csatasorba állítására is számíthatunk?

F. A.: Lehetséges, hogy két–három U15-ös játékos is bekerülne a keretbe a folytonosság biztosítása érdekében, hiszen ez a klubfilozófiánk része.

– Mit tehet egy edző a fiatal játékosok önbizalmának növeléséhez?

L. K.: Vegyünk példaként a Lénárt Andi esetét. Edzéseken együtt dolgoztunk, ám az árnyékban volt mindaddig, amíg tavaly ősszel a magyar nyelvű középiskolák számára kiírt Sportolimpián elnyerte a kosárlabdatorna MVP (Most Valuable Player – a legértékesebb játékos – szerk.) címét. Azt követően a csapatunkban is érezhetővé vált a jelenléte. Ez egy jó dolog, ám ez csak az első lépés, még többet kell dolgoznia, edzenie, ha ezen a pályán akar maradni. Engem edzőként a munkája által kényszerítenie kell, hogy több esélyt adjak neki. És mindannyiuknak tudni kell, hogy tévedhetnek játék közben. Ahogy Alpár említette, vannak tehetséges lányok a Farkas Gellért edzette U15-ös csapat soraiban, és kiemelném a Csutak András vezette U13-as lányokat is, ahol a jövőre nézve ugyancsak biztató jeleket látunk. Lehet, 2–3 játékost behozunk a felnőtt csapatba edzésekre, természetesen úgy, hogy alapjáraton az U15 vagy U16-os csapatban játszanak. Ez a lehetőség úgy vélem, komoly motivációt jelenthet számukra, hogy kétszer-háromszor annyit dolgozzanak, mint eddig.

F. A.: Amennyiben ezt meglépjük, úgy vélem, a lányokat a szeptemberi felkészüléskor kell felhoznunk a felnőtt csapatba, hogy összeszokjanak a leendő csapattársakkal.

– Az edzőkre és a játékosokra is óriási nyomás nehezedik a mérkőzéseken. Nyilván, amikor egy játékos nem hajtja végbe az edző utasításait, némi feszültség keletkezik a padon.

L. K.: Általában azt mondom a játékosoknak, „ha nem működik az, amit te szeretnél tenni, próbálj az edzőre hallgatni.” Ami a feszültséget illeti, sajnos, nem mindig találom meg az egyensúlyt mérkőzéseken, olykor a játékosokra üvöltök. Mi, szerbek lobbanékonyak vagyunk. Másrészt nem az dühít, amikor egy hárompontos dobást vagy ziccert vétenek, hanem az, amikor én jobban bízom bennük, mint ők önmagukban. Tudom, mire képesek a játékosaim, és mire nem. És amikor azt látom, hogy szint alatt játszanak, az dühít. Amikor egy olyan megoldást hibáznak el, amit edzésen mindig hoznak, illetve, ha olyasvalamit próbálnak ki mérkőzésen, amit edzésen soha nem gyakoroltak. Az ilyen dolgok nemcsak engem, hanem általában az edzőket kiborítják. Ahogy a játékosaim is, magam is rengetegszer tévedek, és, bár egyelőre nem sikerült, igyekszem megtalálni az egyensúlyt.

F. A.: Edzőként nem szabad elfelednünk, hogy példát kell mutatnunk a játékosoknak és a drukkereknek egyaránt, ezért óriási felelősség hárul ránk. Abban, hogy ez menyire sikerül, nagy szerepe van a veleszületett adottságnak, illetve a tapasztalatnak is. Ennek a kettőnek a megléte segíthet abban egy edzőt, hogy egy remek pedagógussá váljon és megfelelően kezelje a mérkőzések során adódó különféle helyzeteket.

– A következő idényben is indul a KSE a felnőtt női kosárlabda-bajnokságban?

F. A.: Reméljük, a továbbiakban is számíthatunk a helyi és a megyei önkormányzatok anyagi támogatására. Úgy vélem, támogatóink is meggyőződtek arról, hogy komoly munkát folytatunk, megbízhatók vagyunk, a rendelkezésünkre bocsátott támogatást átláthatóan, korrekt módon kezeljük, játékosok, edzők egyaránt időben megkapják a fizetésüket és a kitűzött célokat megvalósítjuk. Úgy vélem, pozitív dolgokat tettünk le az asztalra, és bízunk benne, hogy a továbiakban is támogatásban részesülünk a munka folytatásához.