Álma nem hagyta el őt

Laza karriertörténetet, a bajnoki érmek mögötti sztorikat hallhatták azok az érdeklődők – többnyire a kerékpározáshoz kötődő személyek, fiatalok – akik csütörtökön este beültek a szentgyörgyi Vocalcycle kávéház, egyben személyre szabott bicikliket készítő műhely udvarára, hogy Molnár Ede többszörös terepkerékpáros országos bajnokot meghallgassák.

Az alig 23 éves székely sportoló eddigi pályafutásáról mesélt, illetve arról, hogy 2004 óta nem versenyzett román színekben terepkerékpáros az olimpián. Az elhalasztott tokiói olimpiára Ede tartalékosként fog kiutazni Vlad Dascal mellett.

– Gyerekként, kamaszként vagy tízféle sportot kipróbáltam, egyik sem tetszett – csapott bele a sűrűjébe Ede. – Mert nem szeretem a kötöttségeket, hogy nekem valaki megmondja, mikor és mennyit edzek, korlátokat állítson fel nekem. Így jött a képbe a 2011-es Tusnád Maraton verseny, ahol 13 helyett 14 évesnek kellett hazudnom magamat, hogy egyáltalán rajthoz állhassak, itt kezdődött a pályafutásom. Harmadik lettem különösebb felkészülés nélkül, hiszen számomra nem volt tétje a dolognak.

Az első pár évben Ede nagy belső késztetéssel, de szinte semmilyen anyagi és erkölcsi támogatással kerékpározott. Sokáig haragudott mindenkire, aki nem látta meg benne a tehetséget, a szenvedélyt, mert nem hittek benne, és csak jó pár év múlva értette meg ennek az okát, amikor a családban a negyedik gyermek, a most hétéves Balázs öccse megszületett. Balázsnak már lehet példálózni azzal, hogy ha sokat edz, majd lehet olyan, mint a bátyja. De őelőtte még nem volt senki, aki terepkerékpárosként futott volna be karriert és lett volna elégedett az életével, teljesítményével…

Az első versenyéveket a kölcsönmez és a baráti segítség jellemezte. Barátja, Dombi András 2013-ban megszponzorálta egy franciaországi versenybe való benevezéssel, mert „azután minden sokkal könnyebb lesz”. Ez valahogy tényleg így sikerült, szó szerint is, hiszen a francia verseny 3000 kilométeres távját egy közel százkilós biciklivel teljesítette, s utána már a szezon hazai versenyeit mind megnyerte – talán mert azokon már nem a 90 kilós kerékpárral vett részt. De az építkezésen szerzett pénzéből csak tákolásra, kisebb fejlesztésekre, alkatrészcserére futotta. Kellett volna új bicikli, de nem engedhette meg a családja…

Ede elengedte az álmát azzal, hogy ő mindent megtett, ami tőle tellett, de ennek így kellett lenni. Vagy mégsem?… Nemsokára az iskolában csöngetett rá egy udvarhelyi bicikliforgalmazó cég tulajdonosa, hogy támogatná, biciklit is adna, ha őket képviselné/reklámozná a versenyeken.

– 2013-ban voltam 14 éves, a következő év a junior kategória utolsó éve volt. Határkő abban az értelemben, hogyha addig nem érsz el eredményt, a felnőtteknél nem vesznek komolyan, senkinek nem kellesz. De akkor beindult valami, támogatták a versenyeken való részvételem is, néha autót is adtak.

2014-ben a makedóniai Balkán-bajnokságon azért kellett bizonyítania, hogy bekerülhessen egy szebeni csapatba. Bár a köves pálya első terepbejárásán akkorát esett, hogy három foga kicsorbult, és emiatt a lihegés is fájdalmas volt, sikerült a dobogó harmadik fokára felállni – de a csapatnak mégsem kellett, mert nem tudott románul. Aztám mégis megtanult, mert hiszen tárgyalni muszáj a támogatókkal, a kapcsolatok kialakulása feltételezi a társalgást is.

Az érettségi előtt, azzal hat éve átigazolt a bukaresti BikeExperthez, és azóta már nem kölcsönmezben és kölcsönbiciklivel versenyzik, hanem csúcsmodellekkel, már másoknak is megéri, hogy őt támogassák. Begyűjtött kilenc országos bajnoki címet, Balkán-bajnok, megszámlálhatatlan nehéz versenyt, maratonokat is megnyert.

– Az első öt évben gyakran hallottam, minek csinálod, nem éri meg, nagyon nehéz, sok munka kell az eredményhez és egy eséssel mindent elveszíthetsz. És a terepkerékpározásban nincs csapat mögötted. De én akkor is csinálnám, ha semmi pénzt nem kapnék érte – vallja.