Kaptam, de rúgtam is nyolcat

Egervári Sándor irányítása alatt a magyar U20-as labdarúgó-válogatott 2009-ben az egyiptomi világbajnokságon bronz­érmet nyert. 2010. július 22-től a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya lett, 2013. október 11-én, a 8–1-re végződő ominózus Hollandia–Magyarország vb-selejtező után lemondott posztjáról. Sepsiszentgyörgyön faggattuk a magyar válogatott jelenlegi helyzetéről, de a múltról is.

– Sepsiszentgyörgynek idéntől van képviselője a román élvonalban. Mennyire követi figyelemmel a Sepsi OSK sorsát?

– Nagyon jó érzés megtapasztalni, hogy egy többségében magyarok lakta területnek élvonalbeli csapata van, és képviseli a magyarságot a román bajnokságban. Természetesen nagyon szurkolunk, hogy frissen feljutóként meg tudják vetni a lábukat. Nagyon nehéz feladat, viszont ha az első évben sikerül, attól kezdve talán könnyebbé válhat. Érzelmileg együtt vagyunk velük, figyelemmel kísérjük őket, de szélesebb tájékozódásunk nincs, így nem tudjuk teljes mértékben, hogy szakmailag mennyire elérhető a kitűzött cél.

– A magyar válogatott nem jutott ki a jövő évi oroszországi világbajnokságra, véleménye szerint miért?

– Az igazság az, hogy 2010-ben, amikor én szövetségi kapitány lettem, építettünk egy új közösséget, egy új csapatot, hiszen Dárdai Paliék kiöregedtek, és kellett az új nemzedék. Szerencsém volt, mert korábban az U20-as és az U21-es válogatott élén álltam edzőként, és nagyon sok gyereket felkészítettünk a nemzetközi szereplésre, azokat a labdarúgókat megfelelő számú válogatott mérkőzéssel tudtuk felvértezni. Az Európa-bajnokságig ez a közösség elég jól működött Gera Zolikkal, Király Gabikkal, Juhász Rolandokkal, csak az a gond, hogy ezek a játékosok kiléptek ebből a körből, kiöregedtek, és menet közben, sajnos, nem építettük fel a meghatározó személyiségeket, és azt gondolom, ebben egy picit el vagyunk maradva. Hiányoznak azok a komoly labdarúgótudással és komoly sportemberi személyiséggel rendelkező játékosok, akik most át tudnák lendíteni a pillanatnyilag megrekedt válogatott szekerét.

– És hogyan lehetne átlendülni ezen a sikertelenségen?

– Több információ kellene a német stábnak, mert ők kevésbé ismerik azokat, akiket fontos lett volna az elmúlt években felnevelni arra a feladatra, hogy a válogatott húzóemberei legyenek. A Storck edzői gárdának nem sikerült megtalálni azokat a személyiségeket, akik integrálni tudják maguk mellé a többieket, ezt pedig nem csodálom, mert mégis csak kívülről jött szakemberek.

– Edzőként mit tart karrierje csúcspontjának?

– Néhány bajnoki cím birtokosa vagyok, az U20-as világbajnokságon bronzérmet szereztem a magyar válogatottal, kiérdemeltem a Mester­edzői címet. Ha visszatekintek 67 évesen a pályafutásomra, szerencsés ember vagyok, egyrészt azért, mert a hobbim és a munkám egybeesik a szerelmemmel, a futballal. Boldog ember vagyok, sikeres időszakon vagyok túl, még akkor is, ha az ember időnként kapott ötöt-hatot, és legutóbb nyolcat, mert ha visszatekintek csak az U20-as világbajnokságra vagy a felnőtt válogatottra, akkor el tudom mondani, hogy az elmúlt 30 év két legsikeresebb selejtezősorozatát vittem véghez a közösségemmel. A világbajnoki selejtezőn 19 pontot gyűjtöttünk, az Európa-bajnoki sorozaton 17 egységnél álltunk meg, amivel a negyedik selejtezőkalapból a harmadik kalapba kerültünk a besorolást illetően, és az utolsó időszakban a másodikba is feljutottunk. Többek között ennek az eredménye volt, hogy az Európa-bajnokságon sikerült megjelennünk. Ezt persze számomra, és remélem, mások számára sem fogja elhomályosítani, hogy a végén a hollandoktól kaptunk nyolc gólt. Szoktuk mondani, hogy aki a pályán van, az rúg is hatot, és kap is hatot, illetve rúg is nyolcat, és kap is nyolcat, mert nem csak kaptam szövetségi kapitányként, hanem rúgtam is nyolcat. Már kifelé tekintő szakember vagyok, két szerelmem van: az egyik a család, a másik meg a labdarúgás. A futball továbbra is megmaradt, de már nem akkora hangsúllyal. A gyerekeim és az unokáim óriási örömet okoznak, én idegeskedtem már eleget, ideje nyugodt éle­tet élni ebben a korban.