Ekkor érzik magukat a legmagányosabbnak az emberek

Egy új kutatás szerint különösen életük három periódusában érzik magukat magányosnak az emberek: húszas éveik végén, ötvenes éveik közepén és nyolcvanas éveik végén.

Az International Psychogeriatrics folyóiratban publikált tanulmány kutatóit is meglepte az eredmény, elsősorban azért, mert a kutatásban részt vevők háromnegyede panaszkodott magányosságra, akadtak, akik mérsékelten érzékelték az egyedüllétet, mások viszont nagyon egyedül érezték magukat. A kutatók a felmérés előtt legfeljebb a résztvevők egyharmadától várták azt a választ, hogy magányosnak érzik magukat – ismertette a CNN a honlapján.

„Tudnunk kell, hogy a magányosság szubjektív élmény. A magányosság nem azt jelenti, hogy valaki egyedül van, és azt sem, hogy nincsenek barátai. A magányosság egy ‘szubjektív nélkülözés’. Eltérés az egyénnek a vágyott társadalmi kapcsolatai és a meglévő társadalmi kapcsolatai között” – magyarázta Dilip Jeste, a tanulmány vezető szerzője, a Kaliforniai Egyetem pszichiátriai és idegtudományi professzora.

Jeste hozzáfűzte, hogy kutatásuk szerint a magány és a bölcsesség között fordított kapcsolat áll fenn: „Más szóval, azok az emberek, aki elég bölcsek, nem érzik magányosnak magukat, és fordítva”.

Jeste a tanulmány bevezetőjében Vivek Murthyt, a korábbi amerikai tisztifőorvost idézte, aki szerint a magányosság annyira csökkenti a várható élettartamot, mintha az ember napi 15 cigarettát szívna el.

A kutatásban 340 San Diegó-i lakos vett részt 27 évestől 101 évesig, és egyiküknek sem volt semmilyen komoly fizikai vagy szellemi betegsége. Jeste és csoportja a kutatás előtt azt feltételezte, hogy az idősebbek mondják majd magányosnak magukat. Meglepetésként érte őket, hogy életkor szerint a nyolcvanas éveik végén járókon kívül további két magányossági csúcspontot is találtak: a húszas éveik végén és az ötvenes éveik közepén járóknál.

Az eredményekből nem derült ki, hogy miért érzik kiugróan magányosnak magukat ezekben az életkorokban a válaszadók, de Jeste megosztotta erről saját elméletét. „A húszas évek vége a döntések meghozatalának korszaka, ami gyakran nagyon stresszes, mert az ember úgy érzi, hogy a kortársai jobb döntéseket hoztak, ráadásul az embert bűntudat is kínozza, hogy bizonyos dolgokat miért így tett és miért nem úgy” – mondta a tudós.

„Az ötvenes évek közepe az életközépi válság szakasza. Az ember egészsége ekkor kezd meginogni, sokan rádöbbennek, hogy a cukorbetegség küszöbére jutottak vagy szívproblémák jelentkeznek náluk. Az ember tanúja lesz, ahogy néhány barátja haldoklik, és ráébred, hogy nem él örökké” – fejtette ki a másik csoportról.

A nyolcvanas éveik végén élők a professzor szerint már azzal szembesülnek, hogy miután megérték ezt a szép kor, a dolgok kezdnek rosszabbra fordulni, az egészségi gondok mellett esetleg pénzügyi problémáik lehetnek, és megérhetik házastársuk, barátaik elvesztését. Jeste úgy vélte, ennek a korszaknak a magánya a legérthetőbb a többi közül.

A tanulmány szerint a férfiak és nők egyformán magányosnak érezték magukat mindhárom kiugró életperiódusban, és az érzés erősségében sem lehetett különbséget találni nemek szerint.

Jeste hangsúlyozta, hogy további kutatásokkal kell keresni a választ arra a kérdésre, hogyan lehetne csökkenteni a magányosságot. „Az embereknek tudniuk kell, hogy a magányosság általános probléma. Súlyos probléma” – mondta a tudós.

(MTI)