A berlini fal napja

Fiam telefonált a minap (nov. 9-én): ma harminchárom éve omlott le a berlini fal, te mit csináltál aznap? Az nem leomlott, hanem lebontották, és darabonként hordták haza, gondolom, emlékként őrzik ma is – felelem. Sok mindenre emlékszem, de jegyzeteimből más is kiderül.

Románia az óhitű kommunizmus utolsó fellegváraként pártkongresszusra készült, nekünk a Megyei Tükör szerkesztőségéből is küldöttet kellett megszavaznunk november 6-án a megyei pártbizottság konferenciájára. Vasas főszerkesztőt kellett megválasztani, előtte a kötelező ajánlásokat várta az ülésvezető. És –semmi. Hosszú, kínos csend. Egy magyar munkatárs sem volt hajlandó megszólalni, végül két román újságíró mondta el az obligát méltatást. A főszerkesztő általános utálatnak „örvendett”, kitelt volt már a becsülete nálunk. Kifele jövet alig tudtuk mosolyunkat elfojtani, „iszonyatos leégés volt”, jegyeztem fel, „a jobbágymentalitásnak vége”.

November 8-án író-olvasó találkozó volt Domokos Géza és a Kriterion Kiadó szerzőivel, valaki feltett egy talán szándékoltan naiv kérdést: melyik az a romániai magyar regény, amelyik megmutatja, hogyan kell élni? –, mire Domokos a Tamási Ábelét nevezve meg kivágta magát, a többiek igyekeztek átfogalmazni a kérdést, hogy valamit mondhassanak.

November 9-i feljegyzésem: „megnyitották a kelet-német határt. A FAL NINCS!” Jártam a tövében, emlékeztem rá, tudtam, jelképes erejű a történés. „A németek későn kezdték, de két hét alatt érték el azt, amit a magyarok két év alatt” – írtam némileg igazságtalanul.

Nem folytatom. Ceaușescut a kongresszuson újraválasztották főtitkárnak, ment minden, mint a karikacsapás, mintha nem ezen a bolygón éltünk volna. Mintha nem hangzott volna el Gorbacsov jóslata: az elvtárs rossz véget érhet.

Egy hónapra rá végezték ki. A hiba az ő készülékében volt.