A boldog Barabás Miklós

Úgy vélem, nagy igazság, hogy nemegyszer kis falusi közösségek melegéből indulnak el a nagy nemzeti közösséget szolgáló egyéniségek. Ilyen kiváló alkotó egyéniséget adott az összmagyarságnak Márkosfalva Barabás Miklós személyében. Úgy, amint a magyarság legnagyobb mesélőjének tartjuk Jókai Mórt, hasonlóképpen és méltán tekintik a nemzet festőjének Barabás Miklóst, akinek nagyon rövid ideig ugyan, de ebben a faluban ringatták bölcsőjét, ő viszont művészi pályája elején, delén és alkonyán is érdeklődéssel fordult háromszéki gyökereihez és nemzetségének itt élő tagjaihoz, mindenekelőtt a dálnoki Gaál famíliából származó édesanyjához. Nem véletlenül emelte ki az idős művész fiatal kortárs poétája, Reviczky Gyula, hogy „a magyar úgy ismer mint hű fiát,/ kinek hazája nem a nagyvilág.” (Barabás Miklóshoz)

Persze a nagyvilágot is bejárta Barabás Miklós. Tizennyolc éves korától, elhagyva felnevelő iskolavárosát, Nagyenyedet, művészként teremtett magának megélhetést, tehetségének és erős akaraterejének köszönhetően. „Ő volt az első ezeken a tájakon, aki rangot szerzett a művészet számára, és megélt… belőle” – írta a festő önéletrajzát gondozó művészettörténész 1985-ben. De ha a helyzet úgy hozta, bátran szót emelt – akár megrendelőivel szemben is! – a művész megbecsültsége mellett. Önérzetes ember volt, szilárd művésztudattal. Egyik alkalommal ki is kérte magának a személyével szembeni méltatlan bánásmódot, amit egy erdélyi magyar arisztokrata részéről tapasztalt, s tette ezt – úgymond – a művészet iránti kötelességből, mivel azt tartotta, hogy „a művészt nem szokás egy kategóriába sorozni az üveges inassal.” (112.)

Még végletes helyzetben, ritka természeti katasztrófa idején is festő-szemmel nézte a történéseket. Önéletrajzában szemtanúként örökítette meg a Vezúv kitörését, ami éppen nápolyi tartózkodása alatt történt. Így örökítette meg az esetet: „Hat óra felé, amint az ebédemet kifizettem, hirtelen heves földrengés rázott meg, szörnyű mély földalatti morajjal, úgyhogy az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy föl ne dűljek. Háttal ültem a terasz felé, s első pillanatban nem tudtam, mi történt, de látva azt, hogy mindenki a teraszra siet, én is arra fordulok, hát látom, hogy az egész Nápolyi-öböl ki van világítva. Természetesen rögtön a Vezúvra gondoltam, s én is a teraszra siettem. Olyan látvány tárult föl előttem, amilyent képzelni sem tudtam. (…) Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné? Hol lenne a képen az a lassú, méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta, és minden percben más és más képet varázsolt elénk. Az a roppant sebesség, mellyel ezer és ezer tüzes kő repült fölfelé, a fekete füstfellegek folyton változó alakjai, ehhez a roppant mély hangú, folytonos földalatti moraj, melyet azok a nagy kövek okoztak, amiket a kráter rengeteg üregének oldalához dobált föl, és mindez a látvány az öböl tengervizében tükröződött, tűztengerré változtatva a vizet. És hozzá még azok a színárnyalatok, melyek az egész vidéket befestik, a napnyugtától kezdve a sötét éjszakáig! Amint egy-egy hajó siklik a kikötőbe, vitorlástól együtt szénfeketének látszik a tűztengerben.”(92.)

1839-et tartják a fordulat évének Barabás életében, ekkor dőlt el, hogy végleg Pesten fog letelepedni. Persze az elhatározás már korábban érlelődött benne. 1837-ben Kolozsvárt például ő maga is értesült arról, hogy az arisztokrácia köreiben – vagyis a lehetséges megrendelői – várták, mikor adja be, úgymond, Barabás a derekát? Szemében viszont udvaroltak, még érdeklődtek is, hogy mikor fog itt a hazájában végleg megtelepedni? Nyílt és őszinte volt egy ilyen alkalommal a művész válasza: „Ezt a gondolatját a gróf úrnak bocsássa meg az Isten, én meg nem bocsájthatom. Falusi lakos lehetek valamikor, de kolozsvári soha!” (119.)

Pesten biztosítva látta művészi egzisztenciáját, a reformkor jelesei között megtalálta helyét, művészi hivatásának élhetett a hat nyelven beszélő Barabás. A korszak nagy eszméi lelkesítették, sokat tett a művészet intézményes kereteinek létrehozásáért, de ha úgy ítélte meg, hogy az önérdek hátráltatja valamely közös ügy előmenetelét, azonnal fellépett ellene. Papírra is vetette egy ilyen esettel kapcsolatban, hogy „sokkal több szájban van meg a hazafiság, mint szívben.” (130.)

Reviczky különben mást is mondott Barabáshoz írt ódájában, éspedig azt, hogy az ünnepelt volt, aki megfestette kora arcképcsarnokát, s ennek köszönhetően őáltala beszélnek hozzánk Széchenyi, Kossuth, Petőfi s a többiek, s ebből kifolyólag a költő boldognak, irigylendő művésznek tartja őt, hiszen:

Midőn te ifjú voltál, drága néped
Áldásos korra, új eszmékre ébredt,
Boldognak mondalak, mert láthatád
Széchenyi, Vörösmarty korszakát.

Ha belelapozunk Márkosfalva krónikájába, láthatjuk, hogy mindig voltak e falunak világító fáklyaként lobogó nevelői, szellemi és lelki életét meghatározó szolgálói. Közülük kerültek ki azok, akik a letűnt kommunista rendszerben is ébren tartották és gondosan vigyázták nemzeti értékeinket a falu apraja és nagyja körében, köztük Barabás Miklós emlékét is. Nekik köszönhető, hogy Márkosfalvát egy, a kulturális örökséget megbecsülő székely faluként emlegették. Nem a véletlennek köszönhető például, hogy gondozott kis parkban áll a művész mellszobra (Hunyadi László alkotása) immár félszázada, megállásra késztetve helybélit, átutazót és idelátogatót egyaránt. Illő lenne most is ezt tennünk, születésének 210. évfordulója táján!