A főkolomposok

Sorakoznak a szólások, az is, hogy legszebb öröm a káröröm. Az nem illik ide, hogy „Elhullt csatában a derék…,” mert hiszen ezek a lefonnyadt szájhősök sok fényévnyi távolságban vannak a walesi bárdoktól, a nemzeti dalnokoktól. Mi pedig egyetlen percet sem töltünk kárörömmel a vasbetonfalakat is megrengető szavazásunk után.
Öröm az, hogy bukott a gyarló. Ám óhatatlanul rebben a lélek s az agykéreg közt a számonkérés szándéka: mi lészen a továbbiakban azokkal a vezérekkel, akik most is (!) Magyarország és a magyar nemzet ellen uszítva sorakoztatták nyamvadt, köszvényes, karrieristaként szabadon lefizethető bandáikat? Pontosabban, amint már írtam többször, hogy jobb házaknál népbíróság elé állítják a hazaveszejtőket, akik hatalmas pénzeket zsebeltek be itthon vagy idegenből, hogy elgáncsolják a nemzetépítőket.
A főkolomposok lekonyultak, visszaléptek – de megmaradt a demokráciának csúfolt törtetés a démosz (ógörögül: nép) ellen. Már vonít a nyugati sajtó, igen a bértollnokok kara, vizsgálatot követelnek és a szavazás utólagos ellenőrzését. Nem folytatjuk. A minden lében kanál sajtó sajtószabadságot hiányol, holott abból élnek hazai meg idegen tollnokok, hogy szabadon írhatnak zagyvát és gyöngyös igazat is.
A kolomposok gyászmenete elindult, ám az is igaz, hogy volt, aki szúként befurakodott az Országház padsorai közé. Az élet nem áll meg, a törtetés meg a szabad locsogás, aláaknázás kárát a magyar nemzet látja továbbra is. Ezek a vezérürük nem úgy teszik le a lantot, ahogy elbuktak, ezek nem vonulnak vissza, ezek szidják tovább vetett ágyukat, és bennünket figyelnek.
Örülhet győzelmének a magyar nemzet, de ez az öröm nem káröröm. Ugyanis mindig a nemzet látja kárát a gáncsvetéseknek. A főkolomposok csára vittek néhány csapatocskát, buktak azok velük, de a meghátrálásban megjön majd az eszük. Aki dolgozik, az tévedhet. Csak nehogy a nép vetésére gázoljanak ismét a kolompjukat veszített kolontos félkegyelműek.