Naponta hallom, hogy megérett a világ a pusztulásra! Pusztulunk? Hallom, hogy az emberek rosszak, gyarlók… Nem tudom. Nekem gyakran eszembe jut a bűnbánó ima szövege…
Az élet egy hatalmas színház, amelyben mi vagyunk a főszereplők. Meg kell hát tanulnunk élni, hiszen élni érdemes, mert mindenki lehet boldog. Bíznunk kell a hitben, önmagunkban és a képességeinkben! Orromra húzom ezt az átkozott – s amit különben nagyon utálok – koronásvírus-maszkot, amelyről komoly szakemberek is beismerik, hogy többet árt, mint amennyi jót tesz. Gyakran van olyan érzésem, hogy embertársaim meg vannak győződve, hogy az életnek ez a megmentője… Ez a maszk. Szerintem nem az. Naponta hallom, hogy szaporodik a koronavírussal fertőzöttek száma! A maszktól?!
Felelevenedik számomra az, amit olvastam valahol, hogy annak idején, amikor a tatársereg végighömpölygött Európán, nem egy esetben igen drasztikus (de hatásos) cselt alkalmaztak az ellenséges városokkal szemben. Éspedig azt, hogy pestisben elhunyt, pestissel fertőzött katonák hulláit dobáltatták be a várfalakon át a megtámadottak közé. A cél szentesítette az eszközt… Az istenhit és a szeretet szellemében…
Vajon ezek most nem valami modernebb leigázók – ha akarod, értsd az EU-sokat is ide –, akik egy jól irányított hidegháborút folytatnak ellenünk? Az, amit nem sikerült megoldani két világégéssel, most igencsak sikerül a globalizációval. Az élet, ha mesélni tudna, ő lenne a legnagyobb hazudó mesemondó. Ugyanis a könyvekben vannak jó mesék és gonosz mesék, de az életben minden más…
Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy
Az biztos, hogy a petisest ismét át dobták a vár falán.