A harangok szava egyhitű

A reformáció tulajdonképpen hitújítást jelent a keresztény fogalomtárban – helyesnek látom azonban jelezni, hogy nem a keresztény hit valamilyen változtatását, hanem az egyház szerkezeti működésének mintegy korszerűsítését jelentette a 16. században. Luther Márton és Zwingli, Kálvin János és annyi tanítványuk Európában szükségesnek látta a katolikus egyház életvitelének egyszerűsítését. (Lásd: a bűnbocsátó cédulák árusítását, az óriási egyházi birtokokat, az erkölcsi megtántorodást stb.).

Magyarországon a reformáció már a kezdetektől egyet jelentett a nemzeti szabadságért folytatott harccal is, a bécsi elnyomó politika ellen. Egy szóval sem mondhatjuk, hogy mindezt a katolikus papság tétlenül nézte, viszont elhallgatni nem lehet azt, ami elhallgathatatlan. János Zsigmond (1540–1571) Erdély első fejedelme szinte államvallássá tette a kálvinista hitet. És ha a nemzeti szabadság még késett, hát a híres tordai országgyűlésen, 1568-ban törvénybe foglalták a vallásszabadságot Erdélyben, a világon először.

A reformációval együtt járt a Biblia lefordítása, a könyvnyomtatás, föllendült a templomépítés. És meghozta az egyházreformálás az ellenreformációt is Európában. Magyarország és a magyar nemzet mondhatni ezzel az új váltással is kapott valamit a nemzeti kultúra javára. A katolikus egyház mind anyagilag, mind politikai szerepében megszilárdult, mintegy visszakapván egyensúlyát. Az ellenreformáció legnagyobb alakja Pázmány Péter katolikus főpap, híres szónok, egyházi szerző, fordító volt. A nemzeti kultúrát maga is nemzeti vagyonnak tekintette.

Nem tagadható immár az európai kultúrában a reformáció hatalmas szerepe. Erdélyben hamar egyik fő helyre került a nemzeti gondolkodásban a nemzeti érdek. Lélekben is, falvakban és városokban is építkeztünk, ahogy engedték, és ahogy bírtunk. A reformáció ötszáz éve alatt mindig a keresztény nemzeti összefogás volt, s ma is ez a példa, kereszt vagy csillag alatt. A magyar harangok szava egyhitű, akár a Kárpátok.