A harmincéves piknik

Tisztelettel írom ezt a tájékoztató dolgozatot a napokban 30. életévüket töltő olvasóinknak. Mondhatni, örömmel vártam meg őket, azonos érzelmekkel mondok történetet is abból az időből, amikor vélük együtt véltük megszületni a szabadságot Európában. Képzeljék csak el, nem kisebb bábái voltak a megszületőnek Magyarországon, mint Habsburg Ottó, az évszázadokon át átkozott császári család unokája, és hát Horn Gyula, az utolsónak is utolsó kommunista diktatúra magyar külügyminisztere. Ez nem véletlen, ez vélet, ugyanis pontosan harminc évvel ezelőtt, sőt, száztíz esztendeje is van, hogy megszületett az egyesített, a nemzetállami határokat eltörlő Európai Egyesült Államok gondolata. Most még kis betűvel. Harminc éve a Páneurópai Piknik csírázik ám a kommunista, szovjet elnyomás alatt nyögdécselő Magyarországon.

Akkoriban, 1989-ben még létezett Kelet- és Nyugat-Németország. A kommunista Keleten pedig a vágy, hogy átmehessenek a keleti németek a vasfüggönyön, a német Falon nyugatra. A fennálló törvények szerint Magyarországra bemehettek a „kommunista” keletnémetek. És jöttek, illetve mentek is azzal a szándékkal, hogy átvergődjenek a magyar–osztrák határon, azzal neki a Nyugatnak. Akkor jött az ötlet, hogy szervezzenek egy ún. Páneurópai Pikniket a határon, oldják fel háromórányi időre az elaknásított, tűzparancsos határvédelmet; addig ugyebár, amíg egymásra s a határ túloldalára borul boldog s boldogtalan.

A pán összességet jelent, a piknik szabadtéri sörös, kolbászos hétvégét mindenkinek. Tessék csak elképzelni ifjú és kevésbé ifjú olvasók, mi volt a határváros Sopron környékén, hiszen sok száz keletnémet bujkált már Magyarországon, és készülődve leste az alkalmat az átszökésre.

Pár órára ideiglenesen megnyitni a határt. Feloldani a műszaki védelmet, a tűzparancsot. A zárat a két világrend között. Csak amíg elfogy a flekken… És bizony nem Horn Gyula külügyminiszteré volt a babéros, utólag agyon hozsannázott ötlet, ápolta azt Pozsgay Imre államminiszter is, igen a maga szép mosolyával a frissen alakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre atya, és amint említettem, Habsburg Ottó császári civil utód is. Nagy támogató volt a Magyar Demokrata Fórum nemzeti párt és annak elnöke, Csurka István. Volt jelszava is annak a megbolydult, de meg nem bolondult néhány napnak: Bontsd és vidd! Mármint a vasfüggönyt, a drótkerítést.

Nem akarok most sem előtérbe tolakodni, de hát már Budapesten, az Esti Hírlap szerkesztőségében dolgoztam, nekem szólt a főszerkesztő, szaladjatok ki kocsival Sopronba, mi lehet ott a határon? És szaladtunk Barcza Zsolt fotóriporterrel. Amit láttunk a határ menti erdőkben, Sopronpuszta vidékén, másutt, az ma is didergető. Mindenütt elhagyott Trabantok, olcsó kocsik, ruhanemű, élelem… Menni, menekülni. Csak ki a szocializmusból Kelet-Németországból, magyarból. Zsolt engem is figyelt: friss, alig egy éves erdélyi menekült voltam, figyelte, hogyan élem meg a rémes látványt, nyomokat. Belakott erdők elhagyottan, kocsik és kocsik, gyermekholmi és egy történelmi szelet a menekült nyomorból.

Bekopogtunk az egyik határparancsnokságon, az ezredes fogadott. Mutatom az újságíró igazolványom, nevet. – Tisztelt uraim, kit érdekel itt már az igazolvány?! – Zavarunkat látva hellyel kínált, kávéval. – Szabad az út, szerkesztő úr. Felfüggesztve, letiltva a tűzparancs. Minek hol a határa?

Ez volt. Összeomlott a kommunista rendszer, a szemünk előtt. Akkor, 1989-ben mintegy hetvenezer keletnémet s másmilyen állampolgár menekült át a magyar határon, hogy élve megérné – a migránsok mostani özönlését nyugati pénzeken az Európai Egyesült Államok felé. Ez ám a harmincéves piknik.