A jogok és a kisebbségek

Az erdélyi magyarok a román nemzet közjogi képződményben megtapasztalhatták, hogy egyetemes egyenlőségre alapuló modern jogállami elvek ide vagy oda, a hazai igazságszolgáltatói szakapparátus a törvények alkalmazásának pillanatában, a valóság elvszerű mérésénél valamiért (de következetesen) olyan végeredménnyel rukkol elő a mostanság égi tüneménnyé politikai-marketingelt Justicia kalapjából, ami köszönőviszonyban sincs azzal a bizonyos univerzális meg egalitárius elvvel, mire ezt az egész szabály- meg intézményrendszert felhúzták. Hogy a törvény és annak szolgái mindenkit és minden esetet egyenlő mércével mérnek.

Nem érdemes jogfilozófiai kontárkodásba bocsátkozni, a jogszociológia már régóta feltárta mozgatórugóit ennek a csöppet sem egyedi praktikának. Szóval hölgyek és urak (és hogy korszerűek legyünk: illetve mindenki más), az a helyzet, hogy bár a jog megszelídíti az erőszakos uralmi viszonyokat (beöltözteti és kirúzsozza Justiciának), igazából nem képes, és nem is akarja kiiktatni a mindenkori hatalmi viszonyokat, melyek az adott társadalmat átszövik. Az erősebb, a többség vagy éppen a jobban szervezett csoport, uralkodó osztály stb. mindig a saját érdekeit kódolja bele a jogba, és az erre alapuló társadalmi rendezettség védelmében kezdi következetesen alkalmazni az így megfogant törvénykönyvet. Így válhat egy varázslatra az érdekből származó elnyomás joguralommá (Európában újabban jogállamnak hazudják a birodalmi értelemben vett értékvédők).

Ezért a román államnak, mivel nemzetállam, a román nemzet közjogi megtestesítője, esze ágában sincs elismerni a területén élő magyar közösséget mint jogalanyt. A román etnikai uralom jogrendjében tehát az erősebb csoport érdeke kizárja a többit. Ezért nehéz a román jogrendben a „rendből” kilógó kisebbségi csoportok létét és ahhoz fűződő nemzetiségi intézményeket és érdekeiket védelmezni – nemhogy érvényesíteni: lásd orvosi egyetem, ozsdolai közbirtokosság, korrupt önkormányzatisok és székely terrorperek.

Pozsony János Csaba