A követendő példa

„Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” – válaszolta 1805-ben Francois Talleyrand Napóleonnak, amikor a francia uralkodó Bécs városához érkezve megkérdezte tőle, mit tegyen a magyarokkal. Tanácsa pedig megalapozott volt, hiszen már az ókori filozófus, drámaíró és államférfi, Seneca (Kr. e. 4. körül – Kr. u. 65.) is megállapította, hogy „jaj, annak a népnek, amelynek a történelmét az ellenségei írják.”

Éppen ezért tragikus, hogy miközben egyes nemzetek hősi múltat tákolnak össze maguknak, a miénket már a 19. század derekától letagadják és meghamisítják. Hogy a figyelmet évről évre csak arra a néhány csatára irányítják, amelyet elvesztettünk. Hogy a számukat és jelentőségüket tekintve egyaránt ezek többszörösét kitevő győztes ütközeteink emlékét hagyják elmerülni a feledés homályában.

Ezek egyike a 907. július 4–7. között, vagyis 1111 esztendővel ezelőtt zajlott le Pozsony alatt, ezért pozsonyi csata néven maradt fenn a magyar és egyetemes történelemben. Ekkor ugyanis Árpád vezetésével honvédő eleink végzetes csapást mértek a minket megsemmisíteni akaró egyesített frank–bajor haderőre. Ezzel a 35–40 ezer főnyi magyar sereg az emberiség egyik nagy katonai bravúrját hajtotta végre, hiszen az ellenség létszámát a szakértők 100 ezer körülire becsülik, ami akkor elképesztő erőt képviselt. Ugyanakkor hosszú időre kijelölte a Kárpát-haza határait, és a hódítani akarókat 128 éven át távol tartotta azoktól.

A siker titka a hatékony katonai felderítéstől kezdve, azok gyors mozgósításán, a tökéletes haditerven és annak késedelem nélküli végrehajtásán át az önfeláldozásba hajló hősies harcig több mozzanatban tetten érhető. Mindez azonban napjaink magyarjainak is példát mutat arra, hogy miként kell a meg- és fennmaradásunkért eredményesen küzdeni. Így nem véletlen tehát, hogy a rajtunk uralkodni akarók feledtetni akarják velünk múltunk dicső fejezeteit. Nekünk viszont kötelességünk ezekre rávilágítani. <<