A maradék középkor

Ne kerülgessem, mint macska a forró kását, hiszen minden előhangoskodás árt annak a kérdésnek, amely foglalkoztat: meddig is tartott a középkor? Sok a tagadó, sok az állító válasz. Az viszont igaz, hogy Európa önmaga ellenére cselekszik. Halálos zakota van itt, nincs csöndje még a magánembernek sem.

Mondtam a minap, kimaradt ez a mostani sajátos népvándorlás a középkorból. Népek, néprészek özönölnek befelé, melyeknek tagjai letagadják származásukat, hazájukat… Ismerjük az állapotunkat. Az ókor, középkor népei vívtak, volt zászlajuk, ismertetőjük. Voltak, akik elvesztek, beolvadtak, voltak, akik megmaradtak máig. Öltek, hogy élhessenek maguk is. Jöttek, dolgoztak, építettek hazát s reményt.

A kereszténység a középkort 313-tól számítja, a milánói ediktumtól, azaz a kereszténység elismerésének napjától. A történelmi idő végét Konstantinápoly keresztény bevételéig számítják, hadd legyen igazodási pont. Magyar történészek egy része 1526-ot, a mohácsi csatát tekinti a középkor drámai végének. Joggal. Mások a Római Birodalom bukását, 476-ot számítják a középkor kezdetének, végének pedig 1492-őt, Amerika felfedezését. Mondhatni, olyan mindegy! Sokszor elgondolom, milyen kár, hogy a mi nagy Mátyás királyuk nem érte meg azt a felfedezést…

Úgy nézek a mostani Európára, mint egy különleges földrészre, mely a maga kegyetlen középkorából „kifelejtett” utolsókat rúgja, fél évezred késéssel. Az öngyilkolást nem érte meg egyetlen kor sem, sehol egyetlen nép se hívta, szállította be magára önköltségen az országok, népek fölmorzsolóit. Magát a pusztulást. Nem etetem költői képzelgéseimet, sem a Bibliában, sem a Koránban, sehol nem lelhetünk öngyilkos földrészt, népet, mert nem volt. Aggodalommal gondolok a mai Nagy-Britanniára, abban Skóciára, Írországra, továbbá a szomszédos Franciaországra és a ma még megkötött kezű németekre, svédekre… A véres középkorból mindez kimaradt, ami történik s történni fog a Boszporusztól Izlandig.

Rövid volt a középkor? Johan Huizinga holland történész (1872–1945) remek könyvet szentelt csak a végének, A középkor alkonya címen. Abban sincs benne a földrész önveszejtése; Európa népei megélték a 21. századot, tudomásom szerint császárságok, királyságok, piramis nagyságú pénzhalmok urai sem gondoltak idegen, dologkerülő, gyilkolászásra termett népek millióinak beszállítására – eddig. Most ez történik, évek óta.

Huizinga azt írja említett könyvében: néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. A remek könyvből nem azt idézem rostálva, ami a mai fenyegető sorstragédiánkkal összevethető. Mert nincs ilyen. Huizinga sem isteníti a középkort, annak alkonyában sem siratja a naplementét, hanem értékek kialakulását, azok menekítését áldja, törölgetve portól, vértől, pestistől. „Eközben bebizonyosodott (a szerző számára – C. Z.), hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.”

Ez a legújabb kor, amelyben élünk. Keressük az államférfiakat, teológusokat (!), akik a mai kultúránkat menekítik, mindazt, amit az újkor kigyöngyözött és megvédett – eleddig. Akik óriási nagyságú vagyonokat vetnek oda a beözönlőknek, nem is törődve, ugyan ki tartja el Európa és jövendő korunk lakóit, azok nem fontolgatnak kultúrát, megmaradást, csupán a magukét; kenik, pénzelik a középkor mocskának beáradását.

Akik vagyunk, motyogjuk utolsó szavainkkal a 900 éve fennmaradt Halotti beszédet – …mennyi malasztban teremté Isten Ádámot és Évát… a világot…