A Márvány-tenger sóhaja

Kijelenthetnénk a tételes meggyőződés hangján nagy garral, hogy márpedig véletlenek nincsenek. No, mit érnénk el vele? Annyi kényszerűség taposott át rajtunk meg mindazon, ami egykor a miénk volt, nem is olyan régen, hogy ajándékoknak, véletleneknek immár nem nagyon emelgetünk kalapot. Azt, hogy épp most, 2020 nyarának elején, magam születésnapjának ugyancsak közelében veszem le ki tudja hányadszor a fiatal Márai Sándor könyvét, és nyitok rá Csillag című lírai írására, azt tekinthetem véletlennek (Márai Sándor: Vasárnapi krónika, Helikon Kiadó, 2005).

A magam dolga meg a Márai Sándoré (1900–1989). Ő hitt a magyarságban és azzal a hittel is halt bele az öngyilkosságába San Diegóban, hogy jön, lesz harmadik világháború. Egy szóval se mondhatom, hogy babonás lett volna, viszont látta Európa tántorgásait s az ingoványokat. Hitt a magyar nemzetben és igen a szükségszerűség filozófiai kategóriájában. Azaz látta, hogy ami látható, abból következik a képtelen jelen rendezése is.

Itt járt 1942-ben Székelyföldön, és határozottan igyekezett Zágonba, a magyar nyelv szent földjére. „A sepsiszentgyörgyi rendőrkapitánytól kapok engedélyt, hogy kocsit bérelhessek.” A kedves olvasó nem felejti, 1942 szeptemberében, a második világháború elején vagyunk, a felemás erdélyi határmódosítás után, nem Romániában. – „Az út harminc kilométer mindössze, és a táj gyönyörű. Kovásznán át megyünk…, a Háromszéki-havasok tövében állunk meg. Tiszta, világos nyári délután: az Ojtozi-szoros, a történelmi országhatár… A kocsi megáll a falu közepén, a református templom előtt. Zágon, mondja a vezető. S megkérdi, mit akarok itt. – Látni – felelem. – Mikes szülőházát, vagy azt, ami megmaradt belőle. – Nem maradt semmi – mondja. – De az a ház ott szemben a posta mellett, Kiss Manyi szülőháza.

A református lelkész végül útbaigazít… Olyan békében találom, ahogy csak azok az emberek tudnak élni és dolgozni, akik egészen otthon élnek valahol. Megtudom tőle, hogy Mikes szülőháza körül több a helyi legenda, mint az ellenőrizhető valóság… A valóság csak az anyakönyvi tény: itt született a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélője, a magyar irodalmi nyelv egyik megteremtője.”

Márai elballag a Kónya-malom felé, megnézheti Mikes tölgyeit, elgyalogol az író Mikes életútján, magához veszi a tényt is, hogy az író Mikes, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem krónikás híve nem talált bizony egész életében annyi gyönyörűséget s szerelmet, mint Zágonban egykor. Megjegyzi az egykori államhatárt, azt is, ami a környékén arra utal. Inkább Mikes sorsán méláz a mi nagy írónk 1942-ben, abban a bizonyos második nagy háborúban, melyen a „korona” Trianon végleges döntése volt, most száz éve. Rodostót, ahol meghúzta magát a Fejedelem szerény házában, Törökországban Mikes is, „örmények, görögök, törökök és zsidók lakják, s a négy náció közt nem akad tíz ember, akivel évtizedeken át értelmes szót vált. A >>constancinápolyi<< francia követ és >>nádmézédes<< felesége látják el francia, latin könyvekkel; ez minden vigasztalása.” Azt írja Mikes egyik levelében: „Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont.”

Márai néhány oldalon magához öleli Mikest, az 1711-es szabadságharcot és annak vezérét, kinek mellszobra ma még ott a katolikus templom mellett Sepsiszentgyörgyön. Ha a mindenséggel méred magad, vedd magadhoz Rodostóban meg Zágonban a mindenséget magát.

Említsem szeretettel Márai társaságában mindazokat a székely diákokat, tanítókat, tanárokat, akik megjárták faragott székely kopjafákkal kerékpáron Rodostót, elhelyezve a jellegzetes székely faragványokat. „A Márvány-tenger partján él egy magyar író, s ízes, csodálatos, természetes, könnyű, egyszerű irállyal (nyelven) leírja mindazt, amit a világról és az emberi sorsról gondol. Panaszkodik, de soha nem sopánkodik. Lelke mélyén, oly zúgással, melyet a Márvány-tenger monoton hullámverése sem tud túlkiabálni, örökké él és szól ez a helységnév: Zágon. Már csak Zágont szeretné látni még egyszer.”

Márainak sikerült utolérnie egy szóra Mikes Kelement. A székelyföldi diákok Fejér Ákos és Balázs Antal pedagógusok vezetésével, kerékpárral elmentek Rodostóba is, fejet hajtani magyarok s a magyarság előtt, öröm s árjaj idején.

Nyolcvankettedik születésnapját ünnepli ma főmunkatársunk, barátunk, Czegő Zoltán, örömünkre-örömére munkával. Isten éltesse!