A megfáradt igazság

Immár se a panasznak, se a panaszolónak nincs ereje ebben az országban egekhez, poklokhoz folyamodni. Állíthatjuk és bizonyíthatjuk, és – aztán akkor mi van? És ami különös ebben az állapot(-unk-)ban, hogy tulajdonképpen itt kezdődik a valóság. Mondhatod, mondhatjuk, mint akit még nem rúgtak farba, ugyanis a semmi soha tüzet nem fog. Legendás kommunista fejesünk magyarázta egykor, különös hangsúllyal, hogy „ez a reális valóság”. Persze, meg se rebbentette őkeme a valóságot, úgy negyven évvel ezelőtt.
Úgy hallom a keserű panaszt ma, ahogy az a dolgozó, kenyérpénzt kutató-kereső emberben fölbuzog a tehetetlenség tengervizében. – Ünnepelni, azt megtanítottak; a többivel mi lesz? Ez azért lehetséges meg fontos a vezérkar számára, hogy ne legyünk magányosak.
Gabriel Garcia Marquez columbiai író 1967-ben Száz év magány c. regényével nagyobbat robbantott az akkori olvasótáborokban (ma már se olvasó, se tábor), mint az akkori dundi atombomba. Száz év magány. Nem semmi. Ám mi azt sem mondhatjuk, hogy magányosak vagyunk. Zuhognak ránk az ünnepek csokroslag; vakolókanalat letenni, szájat s kürtöket befogni, egy a jelszónk, a nemzeti béke, a csend… Nos, a százéves magányból ez a jelen, ez a „reális valóság”. Aki mást rebeg s lobogtat, annak szól a pofája a vizsgálaton, továbbá az évekig eltartó vizsgálati fogságból. Telik a százból.
Latin-Amerika hallatott és ma is hallat magáról. És Románia, Bukarest sem magányos ám, csuda dolgokat hallani róluk, s a magunk sorsáról. De hol van, ki zengje tetteink, ha még a szónak is szűkében vagyunk?
Kísér, lám, ez az ünnepes panasz is a többivel együtt. És ha elnézünk Amerika felé, mindegyre szembeötlik, hogy itthon sem vagyunk ám szűkében ma sem a keményen dolgozó vakolóknak. Az ám a baj, hogy ahol sebes az ország, sebhelyes száz helyen is a nemzeti vagy kisebbségi sors, ott a bűn, a halál nyomait bevakolják a maradék hazaiak. A szó pedig bennakad, s ige sem hallatik. Sose hittem volna, hogy ennyire megfáradhat az igazság maga.