A mélynyomásos béke

A fogságnak, szabadságvesztésnek több formáját ismertem meg életemben. Lehet, kétséget támaszt másokban ez a megfogalmazás is. Mások a szabadságvesztés számos formáját is illesztik soraim közé. Pedig mindössze húsz napja vagyok karanténban. Nem bezárva, nem láncon, kimehetek, ha merészelek, odakinn viszont maga a halál vár, titokzatosan, láthatatlanul, és mindez hangsúlyozza felelősségemet; szabad az út, de a halál odakinn intézkedik.

Itt a könyvtáram, szabadon olvashatok. Nincs olyan nagy válogatókedvem, hiszen már a harmadik napon ráébredtem, erre is jár a büntetés, hiszen sehová ki nem mehetek, lándzsahegyén vár odakinn a koronavírus. Most, húsz nap után sokadszor tűnődöm, szabadságvesztésem idejére miért vettem le épp Kuncz Aladár (1885, Arad –1931, Budapest) híres regényét, a Fekete kolostort újraolvasásra. Miért nem egy Rejtő Jenő-könyvet?

Kitör az első világháború 1914-ben, az úgynevezett küzdő hatalmak habzsolják, amit lehet, halmozzák a bűnt és a holtakat. Vezéreik fogaik csikorgatják, kezeik dörzsölik, és számítgatják a jövőt – dollárban. A mi kolozsvári Kuncz Aladárunk, Párizs fiatal szerelmese, épp kinn van az álmok szent városában, amikor egyik óráról a másikra karanténba viszik Franciaország fővárosában, mert német párton áll akkor a haza, Magyarország. A fiatal tanár, író és másfélszáznál is több sorstársa internált sorba kerül egy óceáni kis szigetre, a Fekete kolostorba, ami egykor főúri fészek volt, nyilván.

És ömlenek ma a hírek mindenünnét, Kína és Svédország, veszettebbül Olaszország és Spanyolország szenved, és mi magunk itt, ki hogyan. A regényt újraolvasásra vettem kézbe. Jöjjön az olvasmány súlya, hiszen lesz, van időm! Nem ámítottam magam akkor sem, amikor csak félvállról vettem ezt a világjáró vírust, akkor azonban megrettentem, amikor mint pergő filmként riadozott előttem ama kolostor rabjainak sorsa. Idézek. „Megírták a helyi francia lapok, hogy mi nem vagyunk német kémek, minket nem fogtak el a harctéren (…), bennünket a franciák iránti rajongás hozott Franciaországba, a háború elején a német militarizmus mindennél gyűlöletesebbnek tetszett.”

A fiatal Kuncz Aladár viselte, ahogy viselte a fogságbeli sorsot a világháború korai foglya-rabjaként. A tétel úgy vizsgálandó, hogy én most román állampolgárként Románia területén, Székelyföldön lakván – a terület ilyen megnevezése tilos békés meg vírusos időkben is – szabadon tűnődhetem a világ s a magam dolgain. A szemem előtt jönnek föl a Berekúton 1947-ben a már dicsőséges Szovjetunióból hazatántorgott, életben maradt székely hadifoglyok. És köztük Fülöp Endre bácsi, akinek akkor a házában laktunk. Béke volt, szovjet, mélynyomásos béke. És akkor nemsokára szedték össze a kizsákmányoló, elnyomó földbirtokosokat, voltakat és éppen kulákokat, vitték román rabokként táborokba, és nem fekete kolostorokba, hanem – majd később – a Duna-csatornához, máshová rabokként.

Rabjaink sokasodtak, s akik otthon valánk, azok állítólag mind szabadon, szabadon szabadot vallani, ha vallattak. Most épp idős lévén, ez a vírus hirdeti és menekít védelem alá, szobafogságba engem is, hadd tudjam meg… mit is? Hát legyen, vigyem utolsó emlékeim között azt is a tarisznyámban a zsoltárok mellett, milyen volt s voltam szabadon, falak között is kicsinyég. Most még nem is tudván, hány napot.

„Tehát Vendée-ben voltunk. A királyhű parasztok egykori hazájában. Erről az országrészről csak történelmi emlékeim voltak. És most új történelmi fordulat idehány engem is, mint hajóroncsot partra szór a hullám.” Így Kuncz Aladár a regényben.

Nem esik nehezemre az emlékezés, magam nyugtatásában is önellátó vagyok a karantén falai között. Ablakom előtt most a fosókaszilvafán másfél millió fehér rügyecske; ha nyúlok, elérem. Szabad vagyok, mehetek ki, szemközt a rejtező vírusvilággal. A tavaly írtam egy bicegő galambról. A békés székely város parkjában sántikált, és minden ugrásnál bizalommal nézte a segíteni akarókat. Röppenni nem tudott. Szabadon sérült. Sajnálom máig, eddig a letakart ágyig, melyen a könyv, a Fekete kolostor, a rabság regénye. Írója, a rabság megélője beleszabadult a megfürdetett Európába. Az Erdélyi Helikon közölte írásait, az erdélyiség igényét. Visszajött, haza élni 45 éves koráig, halni a kinek-kinek kijáró örök nyugalomban szabadságért.