Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A mi Adynk

Oly könnyedén suhantunk el Ady Endre kerek évszámú születésnapja mellett, mint ahogy beszökött az ősz Párizsba. Nem voltak hangzatos ünnepségek, pedig nagy költőnknek többé nem lesz 140. születésnapja – ez november 22. Ha szeretünk is, csak úgy, magunkban ünnepelni, az nem ugyanaz, mint avatott versmondó szájából hallani néhány ismert és kevésbé ismert költeményét, esetleg gitárkíséret és énekszó társításával röpke óra alatt bemutatni azt az óriást, akit sokan már éltében imádtak és átkoztak, s aki még ma is talán a legőszintébben harsogja el, miképpen kell ostorozni, de mindenkinél jobban szeretni a magyart, népét, s persze, más népeket is.

Emlékszem, nagy forrófejűek mindjárt a legutóbbi rendszerváltás után, valamilyen kitalált elvek alapján száműzték volna a tananyagból nem csupán Arany Szegény jobbágyát, de Ady úgynevezett forradalmi, munkásverseit is, elfelejtve, hogy a becsületes irodalom kiáll azok mellett is, avagy főleg azok mellett, akik az igát húzzák, akik a grófi szérűn a másét siratják, akik sokszor hiába keresik a szépséget, ami nem adatott meg nekik. Ezért is örülök, hogy sikerült meggyőznöm Tánczos András versmondót, társával, a zenész Buzogány-Csoma István tiszteletes úrral együtt jöjjenek el a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s éppen születése napján emlékezzünk együtt Adyra.

Bevallom, kissé bizonytalankodtam amiatt, hogy ezek a diákok hogyan fogadják az egyébként tőlük elég távol álló verseket, ám az előadás meggyőzött: Ady a mostani fiatalok számára is a ragyogás, a szentség, az igazi élet hordozója. Jó volt megérezni, hogy a mi Adynk az ő Adyjuk is, és ez tényleg így természetes.

Volt a műsorban szerelem és átok, küzdelem és bukás, harc és béke, csak egy dolog hiányzott: a bukástól és kudarctól való félelem! Mert minden verssora arról szól, hogy feladni semmi áron nem szabad, még a legelcsüggedtebbek számára is ott kell lennie a reménysugárnak, a felemelkedés, az újjászületés reményének.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás