Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Borcsa Imola Magnebéhat című kötetének teltház előtti bemutatásával rangjához méltó módon ünnepelhette idén Kézdivásárhely közönsége a magyar széppróza napját a Vigadó Művelődési Ház dísztermében. Így hát Borcsa Imola első kötetes szerőt hivatalosan is íróként tarthatjuk számon. Nem mintha már ezelőtt nem lett volna az. Imolát kolozsvári egyetemi évei alatt, a Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem harmadéves gyógyszerészhallgatójaként még 2017-ben avatta úgymond prózistává „a Bretter véreskezű kivégzőosztaga”, azaz a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör, de már ezt megelőzően rendszeresen közölt rövidprózát, főleg a Helikon című irodalmi folyóirat hasábjain.
A kötet tipikus kisvárosi történetek gyűjteménye, nagyobb részt női hangra komponálva, bár – amint ez a bemutatón kiderült – Kolcsár József színművész előadásában is jól hangzottak! A tíz novella alkotta füzért néhány helyszín és szereplő köti össze. A belőle kikerekedő közösségről elöljáróban annyit, hogy – ahogy az lenni szokott – a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve… Ezért, még ha valakinek ismerős is lenne a szeles-esős-ködös-havas s csak olykor napos időjárás, a víztorony, a tömbház bejárata az elnőtt tujával, a feltúrt utca, a meteoállomás mellett elhaladó földút vagy az iskola mellett meghúzódó kocsma, s az onnan kilépő alakok, netán a szomszéd, a képviselő vagy az általa álláshoz jutott vetélytárs, továbbá ha otthonosan hangzanak az ámerikás felmenő, az adóhatóság, a kereskedelmi tévében is megszellőztetett botrány, a kínai vendégmunkás, a külföldre költözött, idős szülőt öregotthonban gondoztató fiatal, az újgazdag, aki aztán ellambadázza a vagyonát – s még sorolhatnók! –, szóval, mindez nem Kézdivásárhelyről szól, s nem is rólunk. Ez, kérem szépen: pletyka! Abból pedig, mint tudjuk, van elég, s nagyjából ugyanaz mindenfelé, nem csak Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön vagy Csíkban, hanem valószínűleg a nyugattól kicsit keletebbre eső Európa bármely kisvárosában.
És van ebben a kisvárosi világban egy közösség, olyan, ahol mindenki mindenkit ismer, sőt annak a nagybátyját, testvérét, barátját, orvosát is, egy olyan közösség, amelyet teljesen mindennapi történetek fűznek össze és feszítenek szét, s amelyeket szívesen megosztanak a távolról jövővel, de csak addig a pontig, amíg az biztonságos, és bentről, kontrollálva adagolható az információ. De azonnal lefagy, összezár, amint a kintről érkező tudás veszélyezteti a belsők biztonságát.
Végül pedig van benne egy gyógyszerésznő. Tapintatos, kedves, érdeklődő. Mint a gyógyszerészek általában, fehér védőköpenyt visel, és ellentétben a kötet többi szereplőjével, neki nincs neve. Viszont általa, rajta keresztül kap hangot a közösség.
Borcsa Imola, eddigi írásaiból is tudjuk, türelmes és pontos megfigyelő. Nála a részletekben rejlik az igazság, pontosan kiválasztott nézőpontból, gondosan összeválogatott pixelekből, sajátos humorral fűszerezve rajzolódik ki a nagytotál, ami annak ellenére, hogy humoros, nem vidám – viszont mégsem kilátástalan. Kötetbe fűzve a történetek arra adnak lehetőséget, hogy teljes rálátást nyerjünk a panorámára, míg aztán a kötetzáró, a többitől hangulatában és stílusában is elemelkedő novellában érkező lepkerajjal szertefoszlik a kép, elillan, távolba vesz minden. S bár a kötetben fellelhető mindennemű hasonlóság a valósággal, tényleg a képzelet műve, megkockáztatom a kijelentést: Kézdivásárhely igencsak inspiráló város! Borcsa Imolának a budapesti Napkút és a kolozsvári Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent kötete pedig jelentős adalékkal szolgál ahhoz, amit a nagyvilágnak tudnia kell erről a bemutatott kisvilágról.
Ferencz Éva