Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
A világtörténelem ókori központjaiban, például Rómában Erdélyt aranylelőhelyként tartották számon, a régió másik, amannál nélkülözhetetlenebb altalajkincsét, a fehér aranynak nevezett sót a székelyek is nagyra becsülték, ugyanis nekik is jutott belőle a Sóvidéken, de másutt is, ráadásul felszíni fejtésekben is hozzáférhető volt. A háromkötetes históriában a történész úgy véli, e népcsoport megbecsültségének jele, hogy míg a magyar királyságban a sóbányászat és kereskedelem királyi monopóliumnak számított, a székelység kollektív nemesi kiváltságaként az innen kitermelt sóval szabadon rendelkezhetett, forgalmazhatta is azt, de csak saját székei határai közt.
A kiadott tilalmi rendeletekből ítélve azonban folyt a só szász vidékekre szállítása már a korai századokban, nem hagyhatták atyafiaink e jövedelmi forrást kiaknázatlanul. Időnként e kereskedelmet meg is engedték nekik, hogy aztán megint dörgedelmesen korlátozzák, mint tette azt Tárcai István erdélyi sókamaraispán 1487-ben, amikor a brassóiaknak megígérte, ezentúl elegendő sót küld nekik, hogy ne kelljen a székely sóval élniük, annak forgalmazását ugyanis megtiltotta. No de a hasonló rendeletek ismétlődése arra vall, hogy a szászok továbbra is vásárolták a székely sót, sőt II. Lajos a segesváriak kiváltságaként ismerte el például, hogy azt megtehetik. Szováta környékén, a Homoród mentén, Lövétén stb. folyt felszíni sóvágás, sóskutakat is termeltek ki.
Nincs adat arra, kik kereskedtek vele, a közember azonban a székely szokásjognak megfelelően bizonyára ingyen vagy szinte ingyen jutott hozzá. Fordulni látszott a világ, amikor I. Ferdinánd császár az 1500-as évek közepén meghagyta tisztviselőinek, hogy a Székelyföldön kívül kereskedő székelyek sószállítmányát és ökreit is kobozzák el. Az igazi nagy törés azonban az 1562-es nagy felkelés megtorlása után következett be, a segesvári országgyűlés kimondta, hogy a székelyek szabad sóhasználata megszűnik, azt az európai jogi helyzethez igazítják. Attól kezdve a szabad székely jogból „főnépek” kiváltsága lesz. Magyarán ezt követően sóhoz hozzáférni bizonyára kéz alatt és a hatóságokat megkerülve lehetett. Mint azóta is oly sok mindenhez minden rezsim és uralom alatt – el máig.