A stílus maga a jelölt, avagy önkéntes népvezérek viszonyulása az anyanyelvhez

A stílus maga az ember – mondta jó 270 évvel ezelőtt, akadémiai székfoglaló beszédében Georges-Louis Leclerc de Buffon francia természettudós, és azóta számtalanszor idézték, bizonyára nem alaptalanul. Bizonyos külcsíni jegyek elvileg bármikor, tetszés szerint alakíthatók vagy elleshetők másoktól, hiszen szappanoperákon csüngve is napirenden lehetünk a divat alakulásával, legyen az öltözet vagy hajviselet, de a – többek között – magabiztosságban, igényességben, modorban, beszédkészségben megnyilvánuló stílus belülről fakad, és elsősorban neveltetés meg tanulás kérdése, ami utólag nehezen pótolható. Aki diákként mindig mással íratta a fogalmazásokat, és a kötelező házi olvasmányoknak is csak a diafilmes verzióit hajtotta, ma aligha tud összeszedetten beszélni, közérthetően fogalmazni, –horribile dictu! – helyesen írni.

Merthogy jól írni annyi, mint jól gondolkodni, jól érezni és jól kifejezni – egyszerre kell hozzá szellem, lélek és ízlés. Ezt szintén a fentebb említett francia természettudós mondta, ugyanabban a székfoglaló beszédében. És ezzel egyáltalán nem arra célzok, hogy mindenkinek szépen kell tudnia fogalmazni, és tisztába kell lennie a magyar helyesírás esetenként nehezen követhető szabályaival, hiszen például egy ácsmester anélkül is mintaszerű faházakat tud összeállítani, hogy közben József Attila-idézeteket mormolna magában.

A baj akkor kezdődik, amikor valaki önként, amolyan hályogkovács-módra közszereplést vállal, és a közösségi oldalán (hol máshol?) kiütköző stílusából az anyanyelve iránti ijesztő igénytelenség köszön vissza. Mindez városom, Kézdivásárhely pártkorifeusainak, polgármesterjelöltjeinek választási kampány turbózta felhívásait, „programjait” olvasva vetődött fel bennem, mert csak ezeket szoktam követni – bár attól tartok, szélesebb körben vizsgálódva is ugyanilyen elkeserítő képet nyernék.

Akad olyan, aki „fejlődési kilátást szeretne vetíteni a közösségre”, és „a valóságot kiemelő és jobbá változtató, kiemelkedő hang” lenne, ha őt választanák meg elöljárónak. A másik még arra sem figyel, hogy legalább a települése nevét írja nagy kezdőbetűvel, és közben „munkahely gerjesztő helyzet kialakításán” munkálkodna, míg a harmadik a saját ékes nevét biggyeszti oda ékezetes betűk nélkül, fordított sorrendben, mint egy filmsztár! És még elvárná, hogy rá szavazzak.

Akkor inkább már arra, akinek legfőbb célkitűzése, „hogy a municípiumi lakosságának aprajanagyja… szakszerű koordinálásban részesüljön”, még akkor is, ha nem biztos, hogy értem, mire gondol. Mint ahogy ezt sem: „a sportágak diverzifikálása, beleértve az olyan sportágakat, ami nem kíván különösebb fizikai megterhelést…” Aztán tőle származik az a gyöngyszem is, amely a magyar kabaré legfrappánsabb mozzanataival vetekedve még akár nevetésre is tudna késztetni, ha nem a bőrömre menne a játék: „egy új társadalmi, gazdasági reintegráció folyamat elkezdése, amelyben a fő elvünk a társadalmi, szociális reintegráció.” Tetszenek érteni?

Hát hol van itt a szellem, a lélek és az ízlés? Főleg az utóbbi, mert bizony kirívó ízléstelenségre vall annak a választópolgárnak az ilyen mérvű lenézése, semmibe vétele, akinek a szavazatára ácsingózunk. Ha már nem rendelkezünk bár átlagos fogalmazói készséggel, legalább egy magyartanárt kérjünk meg kiáltványaink átfésülésére, mielőtt első indulatból fellőnénk a világhálóra, mert falucsúfolókat gyűjtő néprajzosok a tanúi rá, hogy egész közösséget köznevetség tárgyává tehet egy félresikerült, elevenbe vágó mondat. Főleg, ha a „forrás” meg is nyeri a választást…

Fotó: depositphotos.com