A székely jog II.

A 16. századtól egyre több oklevél foglalkozik a jogok újrafogalmazásának kérdésével, a belülről forrongó társadalom gyakran fordul a királyhoz — lásd a II. Ulászló-féle kiváltságlevelet 1499-ből —, de szükségesnek vélik nemzetgyűlések összehívását is, hogy a vitás kérdéseket dűlőre tudják vinni. Az 1505-ös udvarhelyi nemzetgyűlésen például 17 tagú fellebbezési bíróság létrehozását határozták el, ugyanis kiderült, hogy korábban a peres felek az alsóbb fokú ítéletek ellen hosszú ideig nem tudtak egy állandó fórum hiányában folyamodni. Egyben megrótták a korábbi bírákat, hogy hagyták magukat a „harag és gyűlölség” által befolyásolni, sőt mi több „a magok hasznok keresése” sem volt tőlük idegen. Ezért új bírákkal cserélték le őket, kilátásba helyezve, hogy aki hamisan ítél „minden ingó-bingó marháit és örökségét” elveszítheti, sőt el is űzhetik a székelyek földjéről. Az árulók stb. házának széthányása a legsúlyosabb kollektív ítélet volt ősidők óta.

A némileg szűkebb körű nemzetgyűlés után a következő évben, 1506-ban megtartott agyagfalvi tömeges jellegű volt, a székek előkelői és lófői mellett „számtalan sokaság” és részt vett rajta. Élénk viták zajlottak az ökörsütés, mint adónem és a pártütés, a királynak járó kötelességek megtagadása kérdéskörében, s jellemző, hogy nagyon diplomatikusan ugyan, de végső soron a jogsértő királyi megbízottakkal szembeni „szalonképes” ellenállás jogosságát hangsúlyozták ki. Ne folyamodjunk pártütéshez, hanem inkább „királyunk kegyelmességéhez és Magyar országnak segítségéhez” — foglalták írásba —, merthogy hozzá tartozunk, és ott jogorvoslatot nyerhetünk. Mai szavakkal így buzdítottak a lázadás elkerülésére. Részletesen szabályozza a jogi viszonyokat az 1555-ben összeállított 88 szabályt tartalmazó törvénygyűjtemény. A forrongás azonban fokozódott, a történelem soha nem látott fordulatokat tartogatott e nép számára.