A tegnap még megvolt

Tűz van, félreverik a harangokat egész Európában. Ott milliók rebbennek kétségbeesetten, hogy bár egy veder vizet vihetnének Párizsba. Ég a Notre-Dame, a Miasszonyunk székesegyház teste, tornya. Az ijedelemben didereg Európa, kereszteket vet magára, mintha minden eleven egy szálig vétkes volna.

Ég a föld alattunk, s védhetetlenül áll talpra az önvád bennünk is, vajon hol vétkeztünk ekkorát, s ilyen büntetésre méltók mikor lettünk? Ég a keresztény világ legnagyobb jelképe, ég Párizsban a Notre-Dame. Ekkora vakmerőséget, ezt a felgyújtást még maga az ördög se vállalja.

Ég a szék, a szőnyeg alattam, két szót morzsolok csapágygolyókként a fogaim között. Ég Európa. Egek, völgyek, tengerek, emberek, tudtam, hogy még valami hátravan, jönnie kell, hiszen nem téblábolunk mi se, más se, készülünk valamire, amit meg kell érnie még ennek a kornak, ennek a korcs, ám jobb sorsra született nemzedéknek, ami vagyunk.

A Notre-Dame-nak is ékessége volt tegnapig a Huszártorony. Úgy tört ketté, égve, szemünk láttára, mint egy félszáraz bürök. Ég az ég is a halott torony s a székesegyház fölött. Veszem egyetemes emberi panasznak a látványt, veszem mentségünkre, hogy hiszen felújítás közben – Uram! –, felújítás közben…, mert újat, épet akartak a franciák földédelgetni. Ez lett belőle. Sok az idegen amott, a más hitű – nem lelem okát ennek a csapásnak.

Pápák, proletárok, parasztok imáznak itt is, ott is ma s holnap minden keresztény templomban. Ne gondolj arra, szólok magamra, mit s hogyan csinálnak a más hitűek. Hetvenöt éve nem volt ilyen drámai figyelmeztető felvonás Európában. Égünk, élünk azóta is vadító gyászokban, vétlen és étlen, hogy tanuljon tej, víz, apa nélkül a gyermek gyászt, fehérben s feketében.

Párizs, Európa minden fájdalma égeti az arcunkat e tűz láttán. A Notre-Dame, Miasszonyunk templomát a francia forradalom alatt már lepusztították, aztán sírva épült sok évtizeden át. Istenem, a tegnap még megvolt…