A tehetséggondozás útján

Minapi jegyzetemben, a Szókincs – gondolatkincs címűben úgy fogalmaztam, hogy kincs a szó, s hogy érzékeltessek is valamit ennek a kijelentésnek a súlyából, a tartalmából, éspedig azt, hogy tényleg gazdaggá tehetik a beszélőt a szavak, elősoroltam a tíz legszebb magyar szót.

Tudva lévő, hogy egy ilyen „csokor” kiválasztása bármikor s bárki részéről egy egyszeri és játékos, de merész vállalkozás lehet, következésképp az volt Kosztolányi Dezső részéről is 1933-ban, aki meg is jegyezte, hogy ez a „merőben önkényes” válasz éppúgy jellemzi a válaszadót, mint nyelvünket. Ő akkor a következők mellett döntött: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Benne volt akkori választásában – mondotta – még pillanatnyi lelkiállapota is…

A puszta véletlennek köszönhető, hogy a Csíkszeredában szerkesztett és kiadott Székelyföld kulturális folyóirat legfrissebb, februári számában jelent meg egy kisesszé, amelynek szerzője az otthon fogalmáról elmélkedve, s ezzel a szóval egészítve ki a tíz legszebbet, egyetlen rövid bekezdésnyi egységbe foglalta a Kosztolányi által felsorolt majd’ minden szót. A szerző az otthon melletti „védőbeszédében” a dédnagymama esetét idézi egy adott ponton, aki súlyos nehézségek közepette élte le életét, ennek ellenére önmagával mindig békében volt. „Hiszen boldogan élt – folytatódik az eszmefuttatás. – Ez az élet lényege, nem? A lánggal égni, ameddig csak lehet. Boldogan. Megtalálni a gyöngyöt a porban. Értékesnek lenni. Felfedezni valami újat. Szűz hóba lépni. Őszi levélkupacba behunyt szemmel ugrani. Mint az ismeretlenbe. Majd elmerülni a vérvörös naplementében. Megtanulni visszafogni magad, még ha nehéz is nem előrántani a kardot. Forró csókokat adni annak, akit teljes szívünkből szeretünk. Tisztelni édesanyánkat, és édesanyává válni. Semmit sem bánni, amikor visszatekintünk 120 évesen, a karosszékben ülve, mert tudjuk, hogy megtaláltuk az otthonunk.”

Íme, hogyan telítődik egy mai erdélyi magyar középiskolás személyes élményével, egyéni gondolatával egy régi játékos írói ötlet! A Székelyföld februári számában olvashatók ugyanis azok a verses és prózai munkák is, amelyeket nemrég díjaztak a folyóiratnak a 2016-ban, középiskolás diákok számára meghirdetett pályázatán – ezen munkák egyikéből választottam a fenti idézetet. A folyóirat a három első helyezett és az ugyanennyi különdíjas pályamunkának adott helyet. Ez utóbbiak egyike pedig éppen egy kézdivásárhelyi tanuló lett!

Ha az előző, 2015-ben ugyancsak középiskolás diákok számára kiírt pályázatot is figyelembe vesszük, azt mondhatjuk, hogy a Székelyföld határozott és dicsérendő lépéseket tesz a tehetségek felfedezése és gondozása terén. Ahogy emlegetni szokták, a „szupermost” generációt szólítja meg, s akik e nemzedékből válaszoltak, illetve válaszolnak a felhívásokra, azoknak méltányos versenyfeltételeket biztosít. Az első pályázati kiírásban a Ki vagyok én? kérdéssel fordultak a mai középiskolásokhoz, a másodikban egy ugyancsak valós tartalmú kérdéssel, a Mi(t) nekem Erdély?!-lyel bírták szóra a diákokat.

Végül a pályázatokon díjazottak kilétére is érdemes egy pillantást vetni, arra például, hogy kézdivásárhelyi és székelyudvarhelyi diákok után és mellett székelykeresztúri, marosvásárhelyi és kolozsvári középiskolásokkal bővült a díjazottak névsora. Tágul tehát az erdélyi magyar irodalom utánpótlásának köre, kezdeményezni pedig érdemes – és kell is! – a tehetségfejlesztés és -gondozás érdekében…