A veszteséget feldolgozni Istennel lehet

Tusványos utolsó napján Fancsal Zsolt bibarcfalvi református lelkipásztor tartott előadást a Keskeny út-sátorban. Már az előadás címéből kiderült, hogy nem egy mindennapi előadásról van itt szó, hanem sokkal inkább egy bizonyságtételről. Döbbenetes volt látni, hallani, megtapasztalni azt, hogy egy édesapa milyen őszintén beszél a saját életéről. Veszteségéről.

Egy szerettünk elvesztése hatalmas törést jelent az életünkben. Azonban, amikor valaki meghal, valójában nem őt, hanem magunkat siratjuk.
Valamennyien különbözőek vagyunk, mindenki máshogy éli meg a veszteségeket, de az az egy közös bennünk, hogy időre van szükségünk. Időre, ahhoz hogy elfogadjuk azt, hogy egyik napról a másikra elveszítettünk valakit, szívünk egy darabját. Ilyenkor nagyon nehéz beszélni. Beszélni az érzéseinkről.

Őszintén. Ami ennél is nehezebb, az Isten igéjének a hirdetése, miközben belül „szakadsz kettőbe”, hiteles maradni egy olyan helyzetben, amikor a legkézenfekvőbb egy álarc felöltése.
Miután elmondtam azt, hogy mi a legnehezebb ebben a helyzetben, elmondom azt is, hogy számomra és az előadó számára egyaránt mi volt a legkönnyebb. Ilyenkor Istent hibáztatni a legegyszerűbb. „És én akkor összevesztem az Istennel.” Igen. Egy barátságba belefér az, hogy összeveszünk. Viszont attól barátság a barátság, hogy képesek vagyunk a megbocsájtásra. Aki megspórolja a szenvedést magán, azt felemészti a szenvedés maga.

Tudom és érzem, hogy Fancsal Zsolt őszintesége nagyon sok embernek segített. Hálás vagyok azokért a fesztiválozókért, akik vették a fáradtságot, és ellátogattak a Keskeny út-sátorba. Mindenki maga tudja, hogy mi a jó neki. Van, akinek az írás, míg másoknak a hit, és me­gint másoknak a közösség segít a gyászban és annak feldolgozásában. Nekem kell eldöntenem, hogy számomra mi a jó.
Dombi Anita