A vesztünkbe rohanunk

A liberalizmusnak hazudott rákfenétől megfertőzött nyugati társadalom a teljes megsemmisülés felé rohan. És sajnos, Európa is a világ eme tudathasadásossá vált feléhez tartozik. A szomorú vég azonban még mindig elkerülhető lenne, amennyiben elismernénk a betegség létezését, meghatároznánk a tüneteit, és azonosítanánk a kórokozókat. Ha nem hallgatnánk meg, nem fogadnánk el, és nem követnénk az általuk terjesztett téveszméket, illetve hazugságokat.

Éppen ezért egyszer és mindenkorra le kell szögezni, hogy a magukat napjainkban liberálisoknak mondó szellemi megrontóknak, lélektipróknak és magzatgyilkosoknak semmi közük sincs az eszme egykori képviselőihez. A szabadság ugyanis nem tévesztendő össze a szaba­dossággal, félrevezetéssel és hazudozással. De az értékrombolással, lopással, haza-, valamint nemzetárulással sem. Hiszen Petőfi Sándor sem gyalázta trágár szavakkal a magyarságot, hanem harcra buzdította és fegyverrel a kézben küzdött érte. Mint ahogy a Lánchidat megépíttető és akadémiát alapító gróf Széchenyi István vagy a forradalom élére álló Kossuth Lajos sem. Pedig mindhárman liberálisok voltak. A közelmúlt és jelen, egyes körök által meghatározónak tekintett tollforgatói, tudósai, illetve politikusai azonban megtehették ezt. Ráadásul elismerés, állami kitüntetés és magas politikai tisztség járt érte.

A jelenség azonban nem magyar sajátosság, mi több, a nyugati világban általánosnak mondható. Mint ahogy az is, hogy a diákok szabadon szidalmazhatják, sőt bántalmazhatják az őket tanítani hivatott pedagógusokat, akik viszont még a hangjukat sem emelhetik fel rájuk. Hogy elvetemült bűnözők a fegyházban olyan luxuskörülmények között élnek, amiről a becsületes munkásember legfeljebb csak álmodik. Hogy idegen hordák garázdálkodhatnak a mások földjén, és az érintetteknek ezt el kell tűrni. Mindezek hatására és következményeként pedig az erény szégyellnivalóvá, a becsületesség nevetségessé, a gyermekáldás nemkívánatossá silányult, és természetesnek tekintik a természetellenest.