Ablakok éneke

Eláradó reményeké mindig ez az évszak. A behódolás vágya is benne: hódolva hajolni egy-egy ibolyaszál, boglárka fölé, mintha először látnánk ilyent ezen a világon. Esőért imázni, hogy lenne végre bő termése az életnek. Esőért, és félünk ugyanakkor az áradástól. Jaj, miféle szerzet az ember, ha percig is elhiszi tavaszokon, hogy a természeti világ és az ember egymásért van teremtve.

Cserépben muskátlit árult az az asszony, nem rikácsolt, csak mutatta, nyújtotta is felém egy kicsit. Ugyanakkorácskát hajoltam is előttük, elhoztam tőle, megadva az árát. Mennyivel könnyebb máris a léptem hazafelé! Ablakba került, keletre néz mind a négy szár, kettő már virágban, másik kettő iparkodik kis maréknyi bimbóval.

Most, harmadnap jókora szárnyas bogár vágódik az ablaknak. Annyira sajnálom, mert én csaptam be. Rajongva repült ő a virághoz, s vágódott az ablaknak. Odakinn csupa ígéret a tavasz, ragyog a virág idebenn, s vágódik a becsapott, csalódott szárnyas. Már rohannék utána, már bánok valamit, nem is tudom mit. Csalódott szegényke. Nyitom az ablakot. Nézek ki földszinten, ő nem pottyant le, kiteszem jókora edényében a muskátlit a külső ablakpárkányra.

Az ablaküveg maga a csalás. Itt bennem a régi dal: muskátli integet át a túlsó sorban… Igaz. Szemben is ott a virág, a fákon már lomb is, csupa ígéret, ajánlat életre. És én ebben társ vagyok a nagy szárnyas bogár számára. Egyenest a lángvörös élő ígéretnek vetődött, aztán el, csalódottan.

Már kinn a virág, szabadon. Mert én a csalásban társ soha nem leszek. Mintha a könyvespolcom is a muskátlis, becsukott ablak felé fordulna. Rendben. És odaát is nyitva az ablakok. Igaz lehet most, ebben a percben, hogy egy egész nép tárt ablakkal várakozik a tavaszban. Ígéretek évadját éljük.

Visszaszirmozik bennem a régi dal: bezárult szemekkel csak egy ablak bámul, hiányzik valaki ebből az utcából.

Sírni csak befelé. Zúgnak fájva a fejek az ígéretek zárt ablaka előtt.

Reggelre ellopták a muskátlit az ablakom elől.