Ady Endre rettegvára

Ki így, ki úgy, de ma is vagyunk Vele. Ady Endrét kerülgette a gróf, igen a dzsentri, a proletár meg a grófi szérű napszámosa is. Egész egyszerűen kikerülhetetlen volt a magyarság számára. Máris szélesítenem kell a pászmát, ugyanis Ady számtalanszor használta a „magyarországi lakosság” megnevezést. Annyira benépesítette és beépítette rövid életét, hogy nem volt sem ideje, sem tere gyűlölködésre. Hogy a francia miniszterelnök Clemenceau-t elemi erővel gyűlölte, abban csak támogatni tudta a magyar embervilág, hiszen az a francia vetette sürögve, rikálcsolva a magyar királyságot szétosztó Trianon ágyát, honunk félrésznyi ravatalát.

Száz évből egy negyednyi sem volt Ady számára a magányé. Soha nem akart föltapadni hír s név, pénz céljából a maga okított, figyelmeztetett, riasztott nemzetére. Ott van, a gyökérből tömbnyi erővel fölemelkedő sarjadék és a farönk egyetemes mindenségében. Mert mindenhez volt köze, mindent megértett, még Octavian Goga román politikust is. Egy ideig. Mert az az Ady Endre, Gogával is levelezvén eleinte, azt írta neki egyszer: szeretem a te népedet… Nos, a későbbiekben, meggyőződvén a román uralmi politika fenyegető, kihegyezett karóitól, azt írta Octavian Gogának: nem cserélnék lelkiismeretet önnel…

Ady Endre nem lehet egyetlen jelképérték a magyar költészetben. Legalább ezért hála a nemzeti mindenhatónak, hiszen hatalmas tábornak is nevezhetjük már a magyar nemzetmentegető és nemzetet kuporgató költők táborát. Érmindszenten született 1877-ben, családját „hétszilvafás nemesnek” nevezte. Senki nem gondolhatja, hogy a nagy birtok hiányában vádolta a főnemességet. Nem. Mindössze tehetségből, tudásból meg élményből jutott neki elegendő. A többi a hiányérzeté volt. Megélte az első világháború félelemből épített retteg-várát, meg a hatalmas bukást, megélte a románság országdaraboltató vágyakozását, és meg a nemzet polgárosodásba szegényedő idejét is. Látta és szerette Párizst, látta a vergődő Budapestet. Aki nemzetben éli 42 esztendejét, az abban is gondolkodik.

Erdélyben Ady szobrait kerülgetik az uralgó nyavalyás talmik. Épp most száz éve (1919. január 27.), hogy megérkezett az örökkévalóságba, az örökkélevőségbe. Halhatatlan. Bár az maradna szeretett nemzete is.