Akik hírnévre próbálnak vergődni…

Nagy a világ! Úgy látom, mégis nehezen talál benne helyet és szerepet az emberfia. No meg az sem jelent számára kis feladatot, hogy helyesen ítélje meg önmagát!

Rendkívüli történelmi helyzetekben persze könnyebb a választás – nem tusakodik sokat az ember példának okáért a „rabok legyünk vagy szabadok?” kérdésfelvetésen – egyértelműbben mutatkozik meg az erény és az erkölcstelenség magatartásban és cselekedetben. Ez utóbbiak megítélése úgyszintén kevésbé okoz fejtörést. Ilyenkor szoktak eljönni – Jókai emlékezetes kifejezésével élve – a lélekcserélő idők. Ilyenkor születnek – hogy ezúttal az árulókra ne vesztegessünk szót! – a hősök, a gáboráronok…

A társadalmi megrázkódtatásoktól és gyökeres politikai fordulatoktól mentes időszakok egyrészt a távlatos tervezést és kiszámítható, szerves építkezést teszik lehetővé. Az odaadó, áldozatos munka és megbízhatóság fontos ismérvei az egyes ember vállalásainak, továbbá a nagy vállalkozásoknak, valamint a közintézményeknek és a közéletnek. Másrészt viszont, látnunk kell azt is, hogy az ilyen békés (?) és csendes (?) időszakok a percembereknek, az ügyeskedőknek, nemkülönben a nagy panamázásoknak, általában a látszatoknak, a társadalmat behálózó szemfényvesztésnek is jó táptalajt biztosítanak.

Az ilyesféle „érákról” elmélkedik Szilágyi István új regényének egyik hőse. Egy ugyancsak békés (?) történelmi időszakról állítja a vármegyei főbíró, hogy az bizony kedvez a jelentéktelennek. „A kicsikkel akkor van a baj, ha megtudják magukról, hogy ők kicsik. Ettől pedig szenvednek. És veszedelmesek lesznek. Olykor még saját magukra nézve is. Ki mondta meg nekik, hogy ők kicsik? (…) Épp most, amikor bátran viselhetnék jelentéktelenségüket. Ehelyett ezek most hírnévre próbálnak vergődni.” (Messze túl a láthatáron)

E rövid elmélkedésből is kitűnik, mennyire pontosan mérte fel s jellemezte a regényhős korának, a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedeknek a kisszerű törekvéseit, illetve törpeembereit, akik megtudván kicsiségüket, mindenáron hírnévre próbáltak, úgymond, vergődni. Holott bátran (!) viselhették volna jelentéktelenségüket…