Amíg el nem vásik…

A Gyökerek című folytatásos filmben van egy jelenet: az Afrikából Amerikába hurcolt Kunta Kintének a tulajdonosa angolos nevet ad. A fiatal néger csak rázza a fejét, nem lehet egy embert csak úgy átcímkézni. De aztán a korbácsütések és a sebeiből omló vér zuhataga alatt kinyögi új nevét: Toby…

A napokban Albert Ildikó író-pszichológus a könyvbemutatóján elmesélte életének egyik elszomorító döbbenetét. A rendszerváltás után magyarországi értelmiségiek nagy komolysággal rákérdeztek: miért ragaszkodtok úgy ti, erdélyiek, az önazonosságotokhoz? Nem rosszindulatból, nem heccelésből, egyszerűen nem értették. A gulyásszocializmus mellékterméke lenne ez a gondolkodásmód? Mert ugye a komcsi láger legvidámabb barakkjában lehetett viccet mondani, volt szalámi az üzletben, a Balcsin olcsó nyaralás és néha kimehettél a Trabanttal Bécsbe farmerért meg porszívóért, cserébe csak annyit kértek, feledd el Tihanyt, ne kérdezz Apponyiról, és Nyírőt ne is említsed. Szabadott tanulni Fellinitől, sőt, még a Woodstock-guruktól is, csak Pázmánytól meg Szabó Dezsőtől nem. Valamint ne pofázz, és akkor a harminc éve ideiglenesen ott tartózkodó Iván megengedi a táncdalfesztivált.

Most történt, amit nem gondoltam volna, hogy valaha megérem. A momentumos tejfelesszájú újvezérek szegedi fórumán (Móra Ferenc, Szent-Györgyi Albert városában) egy idősebb férfi kért szót, és arról beszélt, hogy ő igenis vállalja az édesapját, aki Erdély felszabadításáért adta az életét. Amikor idézte a halálhírt hozó levelet – amelyet csak a rendszerváltás után kézbesítettek az özvegy édesanyjának! –, a jelenlevők közül sokan harsány röhögésben törtek ki, majd ütemes tapssal próbálták elhallgattatni a szerencsétlen embert.

Rö-hög-tek!

Hogyha huligánsípolás-fütyülés lett volna, undort éreztem volna. Így csak végtelen sajnálatot. Mert mégiscsak a mi gyerekeink, hogyan hagytuk őket ide süllyedni? Az Ószövetségben minduntalan ismétlődik a felvívás: mondd el utódaidnak, hogy ők is továbbadhassák. Elmondtuk? Nem úgy tűnik. Mert akkor nem működött volna az agymosás. A nagy dacos földink, Kányádi Sándor írja: „Mondják / meg lehet szokni / mondják a tetveket is / hát csak szokjátok / én vakarózom / amíg el nem vásik a /bőröm s a körmöm.”