Amikor a derű is nehéz

Kilesek a kerítés rácsain, nincs semmi zenebona, csend a faluban, alusznak a lányok. Magamban magamnak szerkesztek zenebonát, súlyos magányban terelnék magam köré – de kiket is a karanténi rabságban, kongó fogságban? Ekkor jelentkezik teljes arccal a szép hangú, fejű Szilágyi Zsolt.

Minek is nevezzelek, azon kívül, hogy tisztelő hódolód voltam sok zenész, kórustag mellett s mögött. És megint a kifogásaim a karanténi fogságban! Hogy van az, hogy egyik napról a másikra a dicsőség ormai megfeledkeztek Szilágyi Zsolt sepsiszentgyörgyi hírességről is? Érdeklődöm és értesülök. A tanár úr, a karmester, az énekes, aki 420 Ave Mariát jegyzett föl magának s a zenetörténetnek, aki annyi díjat hozott haza kosárszám Európából, most több mint nyugdíjas. Ágyban párnák közt fekszik 45 fokos szögben, úgy beszélget velünk. Egykori tanítványa, az énekes Orbán Barra Gábor is meghatottan figyeli mesterét, a hírességet, ahogy Ő, Szilágyi Zsolt emlékezik.

Magam is ezt teszem. Feszülten figyelek, nevetés is, megrendülés is lakja be a kis szobát, ahol próbálom követni a zenei híresség emlékképeit. Magam is ünnepeltem sok alkalommal, amikor valahonnét Európa országaiból hazatért a Szilágyi alapította Vox Humana (Emberi szó) nevű kórussal, babérkoszorúkkal. Emlékem az is, a hazai, mármint és hivatalosabban a romániai román elvtársak hogyan vették számba a sorozatos nemzetközi sikereket, babérokat…

Szilágyi Zsolt most ágyban, én ágya mellett, és pereg a film előttünk, melyre olyan szívesen emlékezünk. Zsolt pár évvel ezelőtt kapta meg Sepsiszentgyörgy polgármesterének kitüntetését, a Pro Urbe (A városért) díjat. Most az ágya mellett fölemelkedem, mennénk, hadd pihenjen, ám kiáltani szeretnék Málnás hegyei felé, ha nem is róluk: él Szilágyi Zsolt, hála Istennek, s ha erre jártok…

Szóval fölkiáltani az emberi nagyságokra, hogy szebben is meg lehet becsülni azt, amit egy művész a városnak teremtett. Amikor azt a díjat a várostól átvette, emeletre föl s onnan a gyepre alá kísérte a fél város Zsoltot, a miénket. – Viszontlátásra, igazgató úr! Búcsúzott a polgármester akkor, és most mi is. Hű de nehéz búcsúzni Tőle, még derűsen is nehéz.