Arany postaláda

Ha vannak élethelyzetek és van életmód is, életmű is, miért ne lehetne életfejezet is ebben és abban a nagy rengetegben, amit életnek nevezünk? Csak így, egyszerűen. Akkor haladt el a város egyik nagy gimnáziuma előtt. Szinte fölkiáltott.

– Igen, tulajdonképpen már gyermekkorban meg kellene magyarázni szemléltető módon a tanulóknak, hogy igenis ki kell menni a Gyimesekbe, Nógrádba, ahol még vannak szövőszékek, azokat nevezik Székelyföldön osztovátáknak. Aztán megfigyelni, hogyan rakja össze a szálakat az a falusi magyar asszony. Alig lehet követni is a színes szálak el-elmozdulását. Na, így szövik titkos asszonyok, lányok az életeket is.

És már ott tartott a fiatal, egyetemista férfi, hogy fejezetekben gondolkodott. Életfejezetekben, amelyek aztán összeállnak valami hatalmas, színes szövetté, föld fölött és ragyogó ég alatt. Csupa szín, és mindenütt ott sejlik a csodás osztováta előtt ülő lány, két keze között ide-oda jár a vetöllő, viszi a cérnát a végtelenség felé.

Az épület sarkánál összeütköztek. – Jaj, elnézést kérek, nem voltam figyelmes, nagyon kérem…

A hölgy alig elképzelhető közelségből mondta az arcába.

– Hát ennyire nem vagyok figyelemre méltó? Jaj nekem.

Még felelni se volt ideje a fiatalembernek. Mondhatni odalett a tünemény. A postaláda fölött még remegett picit a szőke arca. Na, ez melyik szál a szövőszéken? Te jó ég! És azt sem tudom, merre ment. Odalett. Elviszi a hidegség még az arcát is.

Élhetetlen vagy, s nem bizonyos, hogy halhatatlan leszel a fejezeteiddel. Ki beszél pofátlanul női egyenjogúságról, emancipációról! Hiszen ezen az életszőttesen csak loholunk a színes szeretet után, nyomán. Utánnyomás tilos! De ki lehetett, és honnan hová, ez a márványkeblű szűz? Marad mögötte a cinizmusunk, a magány szürke szála, hogy az emancipáció addig tart, amíg föl kell vinni egy zongorát a nyolcadik emeletre. Ennek a lánynak fölvinném, még a fogaim közt is… És melyik fejezetbe került vajon Irénkém a hajdanban…

A parkban él a befagyott tó. Remélem, hogy él. Egy férfi bundasapka alatt vágja kézzel, fejszével a léket azon. Levegőt a halaknak? Megáll, nézi, hallja, ahogy rittyeg a fejsze meg a jég. De tényleg, miért kell a város közepén léket vágni a tó jegén? Kemény munka. És mi a haszna vajon?

Az ember megáll. Válla fölött ránéz, hallgat. – Ez a munka! Jó napot. Ez, nem a bélyeggyűjtés… Borotvált, mosolyba bugyolált arc. – Jó napot. Kell gondolni a halakra még a jég alatt is. Tudja, régebben gyűjtöttem a bélyegeket. Volt olyan is, ami első világháborús kori. Volt aztán a Szent István király ábrás… Szóval komoly dolog volt. Ma már annyi a bélyegek értéke, amennyi a ragasztó rajta.

Oldás volt a nevetés mindkettejük számár. Búcsúzott a fiatalabb, Levente. Istenem, ki tudja, milyen okos ember ez, és én leégek előtte!

Az élet szövete színes. Minek oda fejezetek, csak úgy? Néhány nap után pénzügyet intézni ment a bankba. Papírok, igazolványok. És ott ül maga az uralkodó nem gyöngye. És nem fogadja a köszönést, mintha…

– Visszatette-e a postaládát? Mert leütöttük, azt hiszem…

Uram, hiszen ez ő, a sarokról! – Most kérem a bocsánatot… – Már kérte. Egyebet?

– Megadja?

– Meg kell próbálni!

A személyiben volt a névjegykártyája is. A hátlapjára írta: telefon:… Percek alatt rendezte a lány a dolgokat, aztán odaírta szótlanul a kártyalapra a telefonszámát.

Hogy vannak-e istenek, az még nem bizonyos. Egy bizonyos, hogy legalább egy van, és az játszik most a télben velem. – Megvárom, majd…

Egy hét múlva már rokkant a tél. Megálltak a kerthelyiség előtt, egy kisfiúcska kérdezte az olvadozó hóemberkék előtt. – Tessék mondani, miért sírnak a hóemberkék? Pedig négyen vannak. Csöpög a könnyük, az orruk is.

Májusban vadvirág csokrot tettek a sarki postaládára. És azóta is, sokszor. Levente visszament az egyetemre, Kolozsvárra. Az egyik dolgozatába belekerült az élet szőttese, bele az életfejezetek jelensége. A lánynak, Imolának az arcmása azóta is odarebben a gimnázium falára, ha arra járnak. Lehetséges, hogy többé nem sírnak a hóemberek se?