Átlényegültek

A világra jövetelünk pillanatától az elmúlás árnyékában élünk. E tény viszont egyesekben korábban, másoknál csak később tudatosul annak függvényében, hogy kit mikor legyint meg az enyészet fuvallata, amit egy hozzánk közelálló személy elvesztése idézett elé. Az élet rendje szerint az idős nagyszülők távoztával döbbenünk rá első alkalommal a földi létünk véges voltára. Ugyanakkor előfordul, hogy már zsenge korunkban nélkülöznünk kell édesanyánk aggódással ötvözött, édesapánk szigorral bélelt szeretetét. A testvér magányt oszlató jelenlétét. Felnőttként pedig a gyermekünk mosolyát, kedvesünk ölelését.

Bármikor következzen is be azonban, és bárkit is érintsen a családi, baráti, ismeretségi körből, a végső távozás mindig fájdalmat okoz a hátramaradottaknak. Csontig hatoló, lüktető fájdalmat, amely az idő múlásával sem enyhül, de megtanulunk együtt élni vele. Lelki keresztként cipeljük magunkkal hátralévő életünk ide-oda kacskaringózó útjain. És olykor belénk hasít a kérdés: kit is siratunk mi tulajdonképpen a szeretteink elvesztésekor? Őket, akik már átléptek az örökkévalóságba, ahol már nem sajog sem test, sem lélek? Vagy talán itt maradt esendő önmagunkat, mert szegényebbek lettünk a bennük megtestesülő szellemi és erkölcsi értékekkel? A belőlük áradó érzelmekkel, az általuk megfogalmazott mondatokkal.

Ilyen és hasonló gondolatok űzték egymást a tudatomban, miközben az egykor életem részét képező és engem formáló családtagjaim Felső és Alsó-Háromszéken domborodó sírhantjaihoz zarándokoltam. Mélabús hangulat lengte be a rozsdafoltos erdőkkel, száradó pázsitú legelőkkel szegélyezett temetőket. Bágyadt napsütésben merengtem a múlton éppen itt is-ott is, amikor a lelki szemeim előtt életre kelt ellibbent alakjuk, és általuk rég kimondott szavak dörömböltek újra a dobhártyámon. Beszéltek hozzám, és én zakatoló szívvel hallgattam üzenetüket. Rádöbbentem, hogy nem szívódtak fel a végtelenbe, csak átlényegültek egy másik tér-időbe, amit mi nem érzékelhetünk, de az emlékezés ablakot nyit rájuk.