Az idő súlya

Súrolom a kályhát, teát kell főznöm ma reggel is. Hány százszor teszem ugyanezt reggelente? Sehonnan intelem, elvárás, napiparancs megannyi reggelen, s igen én magamban is immár, hiszen hogy is nézne és néznék ki koszlott vagy leves futtatta kályhára tenni a kis kannát? Felkiáltójelek nincsenek. Mindent elhoz az idő magával. Karnyújtásnyira fölöttem a falióra, egyetlen fiam ajándéka, tiszta, akár az indíték. Méri a kora tavaszi időt, s lám, megzubban a teavíz is a habfehéren mosolygó fűtőn.

Hányban is, mikor is kaptam az órát? Akkor ő még diák, én pedig Budapest visszacsatolásán fáradoztam, ne maradjon olyan árván érettünk, de sose miattunk oly távol Székelyföldtől. Pörög az idő, igen lassú ehhez a mutató, a mánus. Siet a fiatal, én meg azt is feledném, mikori ez az óra mindig is kurtának, zsúfoltnak tartott életemben. Vissza, vissza, itt a kikelet! De nincs, nincs megállás, már csókos Baróton vagyok, már tova Szárazajtán, suhog a hóhérbárd, és hangosan sírni sem szabad, kinőtte magát a román, gyilkol asszonyt, embert, s mind civilt, ártatlant, akinek könnye holtában sem áll el, ölni, ölni a magyart, mert volt ideje megszületni s felnövekedni.

Láttam nagyapám ingaóráját. Megállt egyszer. Ő azt hallgatta, ami már meg se rezzent. Viktória nagymama lábujjhegyen járt sokáig, tán öt percig is, míg meredt a százesztendős ingaórára nagytata. Nem tudhattam, mi áll, mi megyen tovább, de én is mozdulatlan. Véges az idő, végtelen az ártatlanokban. Gyilkolni könnyű. A fajbéli fölött vigyori a bíráskodó is. –Nagytata mit élt meg s mit nem akkor némán a széken, soha meg nem tudhatom. Kérdezni nem merészeltem, ugyan mondaná meg, már felnőtt vagyok, mit hallgatott a néma órától.

Soha nem káromkodott. Ha nekidühödött valami ostobaságnak, akkor is csak annyit, hogy a szent szenvedelmit… – Fiam, mikor is kaptam tőled ezt az órát? Miféle időmérő, ami belefárad saját hivatásába, aztán leáll? – Kovács Antal nagyapám egyet mozdított az idő rettenetes súlyán, az ingaóra nekiindult a végtelenség gyógyíthatatlan sebeinek.