Az önépítő tavasz

A mindenség végzi a dolgát. Nézek bele a tavaszba, arra is gondolok, hogy a mindenség maga a történések halmaza. És akkor ebben lenne egy csepp maga az emberiség? A történések fel-felgyorsulnak, mert figyelek, megszigorodott tél végén minden, próbarepülésen a szerelmi vágy, a hatalmas határozottsággal zöldülésbe lépő természet szórja a reményt meg a maga ajándékait. Mindenki végzi a maga részét.

Figyelem a szemközti parkolóban az egyik gépkocsit. Elmozdul a szemem előtt, annyira nézem. Faggatom, szinte kérdezem, szólnia kell. Kitört az Etna tűzhányó lenn olasz földön. Ki nézhette olyan faggatón, hogy mozdulnia kellett, lángot meg folyékony fémet hánynia dühödten emberre, ragyogó természetre? Úristen, mindenben ott a mozgás, cselekvés vágya, minden tele a tavasz fém- meg klorofil-erejével.

Ez a tavasz valahol az elsők között lehet nyilvántartásban. Mennyi idős, mennyit él és teremthet alkotó kedvében? Olyan elfogultak vagyunk, bocsánat: vagyok most megrendülten a tavasz javára. Tömbházak sora, mindenikben, ablakában vagy rangos erkélyében ott a mozdulás. Ez lehet egyik titka a megteremtésnek, amit mozgással megrakhatok a képzelet kis kamráiban. Mindenben ott az ember, hiszen az akaratlagos, a szándékos teremtés rangját és végtelenét, a netovábbját viszi magával mindenüvé.

Városokat, falvakat foglalnak el annak rendje és módja szerint a gyermekek. Te kimész, ha csupán csak azért is, hogy nézd a kicsiket, megszállja válladat, lábadat a mozdulás öröme, látván, hogy kétaraszos kis emberkék inalnak fák, templomok között óriási sebességgel, hiszen minden lépésüket követi az anya, az apa öröme. Egy képben két templomtorony meg az a sok esztendő, melyet magad is megéltél itt, ebben az iramban és ölekben. Mert itt az imakönyvnek is anyaillata van, és bármelyik percben angyali zsoltár zengheti a kisgyermekek igazságait…

Most csap arcon jeges loccsanással egy gyermekcsoport felől a parancsolat nagy hangon. – Megmondtam, hogy ne beszéljetek egy szót se magyarul, csak románul!