Az utcán élőkről

Nyitott szemmel járok, s látom, pláne esténként azt a sok szerencsétlen, társadalomtól elszakadt, lecsúszott embert. Sajnos, a számuk egyre több és több. Van, akit korábban személyesem ismertem, tudom, mi vezetett a tragédiájához.

Ismerem a jelenséget, ismerem a hibákat, az emberi gyengeséget, tudom, hogy ez elsősorban az alkohol- és drogproblémával van szoros összefüggésben. Senki ne próbálja azt mesélni, hogy a szegénység és a munkanélküliség kényszeríti az embereket az utcára. Az ok a drogok és az alkohol romboló hatása.

A legnagyobb téli fagyok idején a létszámuk aggasztóan megugrik, s gátlástalanul minden helyet elfoglalnak. Vasútállomás, kultúrház, pincék. A megoldás nem az, hogy egyik helyről a másikra hajtják hatóságilag őket. Senki nincs arra kárhoztatva, hogy éhezzen és fagyoskodjon: minden segítség elérhető. A rendőrség, a szeretetszolgálat emberei ismerik, s rendszeresen felkeresik ezeket a zughelyeket.

A város által kiképezett szállás igénybe vételének természetesen van egy feltétele: hogy a „vendég” megközelítőleg józan legyen. Pontosabban fogalmazva, akkor sem zavarnak el senkit, ha ittasan vagy belőve érkezik, pusztán addig kell egy pohár tea társaságában várnia, amíg eléggé kijózanodik ahhoz, hogy ne okozzon problémát a hálóteremben. Nagyon sokan nem akarnak alkalmazkodni, vagy képtelenek alávetni magukat egy intézmény házirendjének, betartani a szabályokat: az utcán szabadabbnak érzik magukat.

Tudom sokan próbálkoztak, szerettek volna törődni velük: a fizikai jólétüket biztosítani. Nehéz. De azért minden felháborodó nézzen csak magába: vajon hány hajléktalannak segített? Ne mindig a várost, a társadalmat hibáztassuk.

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy