Balassitól a slammerekig

Nem meglepő, sőt mondhatni természetes, hogy az ember a tegnapiban is a mait keresi, s hogy a maiban is felfedezhető, ami elmúlt. Nincsen „vegytiszta” kezdés, olyan, amelynek ne lenne előzménye, s nincsen olyan folytonosság, amelyet ne jellemzett volna bár egy mozzanat erejéig a szakítás vagy újrakezdés gesztusa. Így van ez a mindennapok gyakorlatában, a nemzedékek közötti viszonyban, nemkülönben – és jellemző módon – a művészetben. Érdekel, hogy például túlhaladta-e az idő, amit tettem vagy létrehoztam, illetve hogy miként kapcsolódnak mai cselekedeteim és megvalósításaim az egykoriakhoz?

Meg aztán, irodalomra terelve a szót s témánkhoz közelítve, egy több mint négyszáz évvel ezelőtt keletkezett életmű, jelesen Balassi Bálint költészetében mit találunk úgymond modernnek, illetve megszólítja-e a mai olvasót költőnk valamely verse? Másrészt pedig hol és miben lelhetők fel a mai fiatal költők, éspedig a slammerek által művelt szóbeli költészet, azaz a slam poetry előzményei? A középkori énekmondók, jokulátorok, igricek, trubadúrok bizonyára a slam poetryt művelték. No meg a mi Tinódi Lantos Sebestyénünk, netán nyomokban ott található kinek-kinek a gyermekkori élményei között, mikor is minden gyermek költő bizonyos mértékben. Spontán módon mond ítéletet ritmusos-rímes formákban a világról…

Mintegy négyszáz év magyar költészetébe tekinthet be az olvasó, ha Markó Béla legújabb, az idei év nagy magyar könyvszemléire, a májusban megtartott 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre, valamint a napokban zárult 90. Ünnepi Könyvhétre kiadott esszékötetét olvassa. A csíkszeredai Bookart gondozásában megjelent, A költészet rendeltetésszerű használatáról című kötet tehát műfaját tekintve nem tudományos célzattal születet s így egy szűk olvasói réteghez szóló munka, hanem olyan, amelynek egyes darabjai, személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű írásai mintegy azt keresik, hogy mit üzennek a mai olvasónak a megidézett, tegnapi és mai költőink, klasszikusaink és kortársaink? Felsorolásképpen: Balassi és Csokonai, Berzsenyi és Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila és Dsida Jenő, továbbá Székely János és Kányádi, a szerző közvetlen nemzedéktársai közül pedig: Adonyi Nagy Mária, Sütő István, Boér Géza…

Maga a kötet tehát – a kiadó ajánlása szerint – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként is olvasható”, s ilyen tekintetben nem előzmény nélküli Markó pályáján, ugyanis az Igaz Szó (1953–1989) szerkesztőjeként az 1980-as években rendszeresen közölt a folyóiratban verselemzéseket, s ezeket, a magyar líra emblematikus alkotásairól készült „versmagyarázatait” kötetbe is gyűjtötte, és Olvassuk együtt címmel 1989-ben kiadta az Albatrosz Könyvkiadónál.

Rövid szemlénkben azt még mindenképpen ki kell emelnünk, hogy éppen első  nagy klasszikusunk közismert verséről, az Egy katonaénekről elmélkedve azt hangsúlyozza a szerző, hogy ami morális vagy etikus, az egyszerre esztétikussá válik. Másként ugyanis csak szörnyűségnek, kegyetlenségnek tartanók a költő által leírt középkori „viadalheleket” és csatákat, a végvári katonák véres öldöklését és sokuk szörnyű halálát, amint írva van: „véressen, sebekben halva sokan feküsznek, / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.” Mindezt széppé, esztétikussá a morális indítékok, az áldozatvállalás erkölcse teszi: „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, / Emberségről példát, vitézségről formát  mindeneknek ők adnak.”

Markó úgy beszél a nagy elődről, mint egy zseniális marketing-szakemberről, aki „el tudja adni az eladhatatlant, és széppé teszi a szörnyűt. Mindezt úgy éri el, hogy formába önti a formátlant vagy formázatlant, és kívánatosnak mutatja azt, ami morális indítékaitól megfosztva rettenetes.”

Minthogy a költészet használatára terelte a szót Markó új kötete címadó esszéjében, felvetődik a kérdés, hogy haszna lenne a költészetnek? Én magam úgy vélem, igen, bizonyára a lélek épülésében lenne a költészet „haszna”, illetve – egy régi képletes kifejezést választva –: a nemzet csinosodásában…