Bálint Gábor kiengesztelt szelleme

Könyvbemutatóra voltam hivatalos az idei kovásznai Csoma-konferencia keretében. Az első hazai kiadású Szentkatolnai Bálint Gábor-kötet ugyanis a Hargita Kiadóhivatal által megjelentetett Székely Könyvtár sorozatban tavaly került könyvpiacra, s ennek bemutatására jobb alkalmat nem is lehetett volna találni, mint a magyarság- és Kelet-kutatók éves kovásznai fórumát. Igaz, külön bátorságra volt szükségem, mint egyetlen nyelvbe „zárt” irodalmárnak, hogy vállaljam a szereplést a sok nyelvet ismerő kutatók részvételét ígérő találkozón…

Bevezetőként néhány szövegösszefüggésre próbáltam felhívni a hallgatóság figyelmét, ezáltal világítva meg tudósunk emberi és kutatói habitusát. Közismert tény, hogy Arany János egyik játékos rögtönzésével Bálintnak a nagy vitát kiváltó munkájára, a Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén címűre utalt. „Szegény Bálint Gábor,/ Boldogtalan góbé;/ Amennyit te szenvedsz,/ Mi ahhoz a Jóbé” – szól az 1878-ból keltezett vers. A véletlen műve ugyan, de igen sokatmondó, hogy Bálint mongol népköltészeti gyűjteményének egyik darabja, amelyet maga a tudós fordított magyarra, A nyúl dala címet viseli. Íme, néhány részlete: „Ha falun kívül megyek,/ a falu kutyája vesz üldözőbe, ugye?// Ha a völgyben fölfelé megyek,/ a vadász tőrébe esem, ugye?// Ha az árokba rejtőzöm,/ a róka és farkas esz meg, ugye? (…) Hogy hová rejtőzzék/ a szürke kopott nyúl, sors intézze el!”

Ez a vers az üldözött ember képletes megjelenítésének fogható fel, s ilyen értelemben egybehangzik Arany János rögtönzésével a szenvedő emberről. Véleményem szerint Bálint Gábor a tudományos igazság híve volt, míg ellenfelei egy adott tudománypolitikai kurzus védelmezői és kiszolgálói voltak. Ezt látszik alátámasztani Arany másik ismert játékos rögtönzése, amelyet Bálint egyik ellenfeléhez, Budencz Józsefhez címzett, s a versben név szerint megnevezi a költő a másik ellenfelét is. „Igazi vasfejű székely a Bálint:/ Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.” (Akadémiai papírszeletek II.)

Mintegy ezt a képet támasztja alá Bálint egyik levele, amelyt Jakab Elekhez címzett önkéntes száműzetésének tizedik évében, 1888-ban. „Hazámban átélt egész múltom oly keserű, hogy mikor rágondolok, magamon csodálkozom, hogy iránta szívemben még mindig kiolthatatlan szeretetet érzek. (…) De ha az Akadémia vagy a kormány a becsülettel való és biztosított visszatérésemet lehetségessé tenné, elhagynám Kelet derült egét s paradicsomi éghajlatát, lemondván függetlenségemről, visszatérnék, elfeledni igyekezném a múltat, s beállanék a nemzet őszinte munkásai közé. (…) Utazásaim alatt és után nem vágytam aranyborjú elérésére, nem kívántam a minisztertől sok fizetést, rangot sem… Azt kértem, hogy becsületesen élhessek, s takarékos életmód mellett tizenhárom gyermekű agg szüleim némileg gyámolíthassam. Nem nyertem meg.”

Ha a továbbiakban a Bálint-recepcióra vetünk egy pillantást, kiderül, hogy halálát követően több mint harminc évnek kellet eltelnie, míg érdemben foglalkoztak munkásságával, amely így többnyire ünnepi, évfordulós alkalmaknak köszönhetően került a magyar tudományosság fénykörébe: 1944-ben, 1994-ben, születésének 100., illetve 150. évfordulóján, valamint halálának 100. évfordulóján. Fontosnak tarom kiemelni, hogy ez utóbbi alkalommal az MTA részéről fogalmazódott meg Bálint munkásságának elismerése, miszerint ő emelte a magyar orientalisztikát a nemzetközi tudományosság élvonalába a 19. században.

Ugyanakkor a Bálint-recepció hétköznapjai is figyelmet érdemelnek, s éppen ennek kiemelkedő eseménye a Válogatott művek megjelenése, az első Erdélyben kiadott Bálint-válogatás. Ez a kiadói esemény arra is figyelmeztet, hogy nemcsak ünnepi alkalmakkor van szükség úgymond Bálint Gáborra, az ő tudományos teljesítményének és szellemiségének ott a helye a tudományos és közélet mindennapjaiban, ahol a ki a magyar? kérdés felmerül.

Én magam a szülőfalu tanáraként kerültem először a Bálint-kultuszt élesztők és ébren tartók kis társaságába, hogy aztán évtizedek teltével, jelesen e kötet összeállításával a tudós műveinek közvetítésében vállaljak szerény szerepet. Ha mindez valamelyes mértékben is sikerült, akkor elmondhatom, amit György Lajos is megtett 1944-ben, hogy tudniillik emléket állítottunk Szentkatolnai Bálint Gábor kiengesztelt szellemének…