Bankett

Akkortájt a szocializmus építménye állítólag már félig-meddig készen volt. Csupán ronda betonfalai szorultak még némi ékítésre valamiféle olcsó, egyszínű festékkel, de éjszaka, repülőgépről, kicsit hunyorítva, szabad szemmel mindez nem látszott, csupán annyi, hogy valami marha nagy dolog sejthető a sötétben.

Abban a sötétben én az anyaföldön igyekeztem, a kolozsvári Sétatér egyik halványan pislogó villanykörtéje fényétől a másikig haladva, a valamikori fényes Tiszti Kaszinó irányába. A félhomályban a tavat mégiscsak sikerült idejében észrevennem, és akkor már gyerekjáték volt a Kaszinó épületét azonosítani egy halovány Restaurant felirat segítségével. Odabent már gyülekeztek a kollégák, egyáltalán nem a várt fényárban, és az a kisebbik terem sem lehetett túlfűtve, mert egyelőre kabátosan a fűtőtest körül csoportosultak. Azon vitatkoztak a kolozsvári kollégák Böjthe Jóska marosvásárhelyi barátommal, hogy az általa kiválasztott Szervátiusz-szobrocskát és -plakettet mikor is adják át professzorainknak. Most, a banketten vagy majd csak a vizsga után?

– Ne viccelj már, Boite! Azt most kell odaadni, hogy a vizsgán majd emlékezzenek a szép ajándékra, ha valami éppen nem jut eszedbe!

– Kedves barátom, Costi! Mi, ha egyáltalán mertük is, hogy valamelyik tanárunknak egy csokor virágon kívül egyebet ajándékozzunk, csakis a vizsga után jöhetett szóba, mert különben kidobtak volna, ajándékkal együtt! Nem gondoltam, hogy nálatok más a szokás, úgyhogy el sem hoztam ide a vacsorára…

– Na, ez a ti nyavalygásotok csak egy nagy frájerség, barátom! Minek nekik ajándék, ha netán megbuktatnak?

Itt a beszélgetés megszakadt, mert Vasi már tessékelte befelé a mi két ezüstös hajú mentorunkat, akik hónapok óta csiszolták ismereteinket az orvostovábbképzőn.

A továbbiakban elfogadható, de kissé csalódott hangulatban folyt a lucullusi esemény, pedig pohárka vodka és egy pár finom (!) szójás virsli volt az indítás. A kissé diétásra sikerült parasztcsorba meg az utána következő halfasírt pityókával, valamint a csokis (vagy lekváros?) pánkó sem volt talán egészen összhangban tanfolyamvezetőnk jobbat látott csokornyakkendőjével, sem kollégája gyöngyházdíszes mandzsettagombjaival…

Majdnem mindent rendbe hozott azonban a gyulafehérvári Nicu kollégánk bora, mert egyre élénkült a beszélgetés. Táncra csak azért nem perdültünk, mert nem volt zene, és különben is csak két kolléganő jutott a tíz fiatalemberre. E helyett azonban a falra szerelt tévében megtekinthettük volna, színesben szeretett géniuszunk és akadémikus neje kalandjait a messzi távolban, akár két órán át is, ha a borocska nem zilálja szét a figyelmünket. A legurult fröccsök között, amikor már mindenki beszél, és senki sem figyel, a csokornyakkendős tanárunk figyelme kissé mégis felém terelődhetett gyengécske román kiejtésem miatt, mert megkérdezte:

– Maga hová való is, hogy ilyen idegenes a kiejtése?

– Én csak ide, Kolozsvárra, tetszik tudni, de már rég elkerültem Székelyföldre, és gyerekkoromban még csak az iskolában tanultam románul, aztán annyival maradtam, mert a marosvásárhelyi egyetemen magyarul tanultunk.

– Hát ezt azért be kell pótolni, mert én meg Budapesten tanultam a medicinát máramarosi gyerek létemre, a kollégámmal együtt. Az sem a tegnap volt, de még ma is tudok magyarul, csak az egyetemen nincs kivel gyakoroljam, a piacra meg nem járok. Igaz-e, Ovidiu, milyen szép is volt a pesti diákélet?

– Igen-igen, Marius, de azért időbe telt, amíg ott beleszoktunk a nagyvárosi életbe. Emlékszel-e, hogy a hullámfürdőből kiparancsolt az úszómester, mert beszappanoztuk magunkat?
– Hogy neked micsoda memóriád van, barátom!

Időközben fogyni kezdett a borocska, és éppen idejében, mert érkezett a vendéglőfőnök elvtárs a számlával: 20 óra, zárunk!

Török Samu