Bencző Dénes emlékére

A vadregényes Hargita lábánál van egy domboldal, ahonnan legszebben látszik az egyik székely falu. Erről a helyről látni lehet a falu minden házát, kertjeit és templomait. Reggel őzek veszik birtokba ezt a helyet, legelni járnak ide, mert itt senki sem zavarja őket. A nappali csendet is csak madárszó töri meg, s nyári estéken még eljut ide az este hazatérő csorda hangja is.

Ezen a helyen nyugszik most már lassan egy éve szeretteivel nagyapám, Bencző Dénes, aki végakaratként meghagyta, hogy őt oda temessék, hogy mindig együtt lehessen szeretett falujával, Homoródalmással. Nagyapám lelkészként leírhatatlanul szerette ezt a falut, s akik ismerték – habár az ő számuk is egyre fogy – igazolhatják, hogy hely-, ember-, unitárius- és istenszeretete páratlan volt ezen a környéken.

Isten hosszú élettel áldotta meg, az idén 90 éves lenne, s szavajárása szerint, „aki sokat él, az sokat ér”. Annak ellenére, hogy életében többek között jelen volt az árvaság, a világháború, s még a Securitate is üldözte, utolsó pillanatig megmaradt annak, aminek született: jókedvű almásinak.

Nehéz elfogadni, hogy nincs közöttünk, s hogy az élet nélküle megy tovább, mégis gondoskodott arról, hogy vele lehessünk, ha nagyon hiányzik. Leveszem a polcról az utolsó könyvét (2016-ban jelent meg a Történetek a Világ közepéből című könyv, mely a Homoródalmáson töltött évek alatt összegyűjtött anekdotákat, tréfás események leírását tartalmazza –szerk. megj.), elolvasok egy történetet, és összekacsintunk. Nyugalma legyen csendes!

Péterfi Dénes jogász, Marosvásárhely