Birtokon belül

Ünnepi gallérból nézve körül a valós világban, nem is tudnám állományba venni a nyár minden elküldött levelét. Az az igazi ragyogó ünnep, amelyet körém, rám lehel az eleven világ minden ágról, levélről. Nem szabad, mert nagyon nehéz elosztani, ez most szép idő, ez már micsoda pocsék idő lett –, észreveszi az embernek fia hasonló ítéletek közben, micsoda hatalom terel milyen áldott emberi életeket. Tenyered végigfuttatod a lélegző bokor ágain, és máris riaszthatod világgá a hírt: erdőkkel a hegyek, szál virággal a lányok, bokrokkal a végtelenség vesz lélegzetet.

Micsoda nyár! Mi lesz velünk csepp eső nélkül? Oda a termés, ha így tovább. Ám a lelkes ember idejekorán ráébred, minden idejében történik nálunkfelé, csak senki el ne gazolja a rendet. Nézzük ketten a fellegeket, csupa jóval kecsegtetnek odafenn. És abban a percben szólal a toronyház előtt az ember. – Eligazodik minden, csak valami változás lenne már. – Nézek szét, egy suhintás és elértek minket is a szálas áldott eső szárnyai, szerényen fogadják ablakaink előtt a lombok az áldást. Itt a bizonyság Isten és ember előtt, hogy nincs rossz idő meg jó idő, a mi időnk most van áldást szóró formájában. Ott iramlik tova a járdán egy piros szárnyú katonabogár, de úgy siet. Nem menekül szegényke, csak viszi a jó hírt.

Hadd vigye, Boldizsár. Mintha kinyújtóznának a szomorúfűz ágai is a zuhogóban. Nincs rossz idő, csak megrontott, az van. Ha bő öleléssel gondolok magam köré, elfér karjaimban a tavalyi cserés erdő sűrűje, akár egy kisgyerek.

Fenntartások közt szeretni ragyogó lombot és gyermeket, lapátot meg kenyeret nehezen lehet. Ha egy percig is a magad örökségeként kezeled mindazt, amit átmos tisztára az eső, kedved kerekedik megnyitni minden kerítést, lészát a bárányok s a szegények előtt.

Esőben állni és abban gyönyörködni, milyen szépen tágul a világ, ez már gazdagodás, ha pillanatnyi is. De valós.

Valahonnan a gyérülő felhők mögül visszhangzik az emberi sóhaj: „Csak mutatkozna már valami változás!”