Biztonságos burok

Nagyjából egy évvel ezelőtt kérdeztem meg nagymamámat, mi a kedvenc nyári receptje. Amíg sokan mások salátát, gyümölcsöket, limonádét, könnyed levest mondanának, mami nagyon hamar, szinte gondolkodás nélkül rávágta: flekken. Első hallásra nagyon nevettem rajta, értetlenül néztem rá, amíg el nem magyarázta. Pontosabban azokat a nyári estéket szereti nagyon, amikor a kiscsaládunk összegyűl náluk az udvaron, papa süti a húst, a kicsik játszanak, beszélgetünk, nevetünk.

A napokban is sikerült mama kedvencét közösen elfogyasztani, és igazából én sem adnám semmiért. Lassított felvételben látom magam előtt azóta is a nevető arcokat, a szaladgáló gyermekeket, papát, ahogyan gondosan forgatja a húst, a tyúkokat a háttérben, akik arra várnak, hogy a kicsik kiszabadítsák őket. Az a néhány óra az én olaszos családommal annyira feltölt jókedvvel, hogy nincs az a buli, barátnős, társasjátékos est, ami jobban esne a lelkemnek.

Nagyon sokszor támadnak ismerősök, rokonok, de akár ezer idegenek is azzal a kérdéssel, hogy mégis mi a fenét keresek itthon, miért nem megyek külföldre, mint minden normális fiatal manapság. Rengeteg okom van rá, azt hiszem. Az egyik azonban pontosan ez. A kis mag, a burok, a szövetség, amit a családom képez. Nem vagyok, soha nem is voltam, és biztosan nem is leszek annyira anyagias, hogy a pénzért, jólétért lemondjak ezekről a pillanatokról. Gazdag vagyok az összegyűjtött mosolyoktól, bátorító félmondatoktól, tanítómeséktől, anekdotáktól, viccektől, nagyon hangos kacajoktól.

Habár furcsán néznek rám, ha azt mondom, itthon szeretnék élni, én nem írom le azt, aki az elvándorlás mellett dönt. Papának is kétszer annyi húst kellett volna lesütni, ha a szűk család minden tagja itthon lehetett volna. Tudom, hogy nem könnyű sem anyának, sem fiának videóbeszélgetni hónapokig, akár évekig.

Én itthon szedem emlékkosaramba az elejtett mosolyokat, mély tekinteteket, a vissza-visszajátszott lassított felvételeket. Minden nyarat így akarok kezdeni, és majd így akarok emlékezni.