Bokszi, Kokszi s a többiek…

Ma már többnyire olvasmány- vagy filmélményekből tudjuk, hogy mennyire nehéz volt egykor az inasok élete. Zsenge gyermekkorban, mondjuk, az elemi iskola elvégzése után kezdődött az inaskodás, s legalább három-négy évig tartott, míg úgymond felszabadult az illető, s ez idő alatt az inasnak adott gyermek a mesternél lakott, szállás és ellátás járt neki, tőle pedig számtalan, a szakmához köze sincs feladat teljesítését várták el. Egyszóval, sok-sok kötelessége volt minden inasnak.

Reggel elsőnek kelt fel, télen virradat előtt már tüzet gyújtott a konyhában, s táplálta azt, hogy amire mester ura s a ténsasszony felkel, meleg legyen a házban. Egy inassal az is megesett, hogy az előző este a kályha, illetve a fás láda köré felsorakoztatott téli lábbelik egyikét dobta a tűzre álmosan a hajnali félhomályban. Árasztott is kibírhatatlan szagot a „tűzrevaló”, de csak akkor jöttek rá a bűz forrására, amikor felkeléskor bakancsának párját a kőfaragó mester sehol sem találta, illetve amikor a parazsat élesztgetve egy patkót s egy bőrtalpról levált fém spiccet kotorászott elő a tűzpiszkálóval. Hogy komoly dorgálás lett a vége a korai tüzelésnek, ahhoz nem fér kétség, de hogy ekkor megverődött volna az álmos inas, arról nem szól a fáma…

Más esetben – egy közismert adoma szerint – „szellemességét” fitogtatva kezdte el „oktatni” inasát az asztalosmester a lakkok felette sokféle voltáról, valahogy ilyen formán:

– Aztán vigyázz, fiam, mert sokféle lakk van a világon: megszid-lak, pofon vág-lak, s.ggbe rúg-lak!

Váltott az esze inasunknak, s egy szikra bátorság is kellett, hogy legyen benne, mert így replikázott, mielőtt, uzsgyi, kiszaladt volna a műhelyből:

– Lesz…r-lak s itthagy-lak. Az is lakk!

Csizmadiák és cipészek múlt század eleji életébe alapos betekintést nyerhet, aki Földi Istvánnak élete végén szeretettel megírt visszaemlékezését, rendhagyó szociográfiáját, a Századelő az udvarterekent forgatja.* A Fel-Csíkból Kézdivásárhelyre szegődtetett Ábel esetének bemutatásán keresztül az inassorsot ismerheti meg az olvasó. Az idősebb inasok és segédek által kezdeményezett ugratások napirenden voltak ezekben a közösségekben. Második-harmadik napon már Ábelünk is, a naiv gyermek nagyobb társa biztatására besétál a csapdába: a kereskedőtől örménymagot kér a főtéri dohányboltban…

Komoly (!) verses műfajként kell számon tartanunk a szakmacsúfolókat is, amelyek – a falucsúfolókhoz hasonlóan – általában nem sértőek, inkább szellemesek-játékosak. Éppen a csizmadiákat és suszterokat célozza meg a következő: „Megetted a suvikszot, / Nem nő ki a bajuszod!” A suviksz és a boksz megkerülhetetlen „bőrápolók” voltak, de a szakmabeliek némelyike egész életében ragadványnévként is hordhatta például a Bokszi nevet. A patkolókovács pedig a kokszot mint jó minőségű fűtőanyagot használta nap mint nap a nagy fújtatóval ellátott tűzhelyén, s így előfordult, hogy közülük egyeseket a Kokszi ragadványnévvel illettek felnőtt korukban is. Ha netán viszálykodás támadt egy suszter és egy kovács között, csak úgy röpködtek a levegőben egyik részéről, hogy Kokszi, másik részéről, hogy Bokszi…

*Második kiadása 2021 végén jelent meg a Hargita Kiadóhivatal gondozásában, a száz kötetes Székely Könyvtár nevű sorozat 97. köteteként.