Búcsú az autópályától

Olvasom Bíró Blanka beszámolóját arról, mennyire rosszul áll a Brassó–Pitești autópálya tervének szénája, és gondolatban elbúcsúzom attól, hogy valaha 130 km per óra sebességgel szaladhassak le a román fővárosba, ahol – szerettem, nem szerettem – volt szerencsém életem tíz évét hagyni. Elbúcsúzom a gondolattól, mert ahhoz matuzsálemi életkort kellene megélni, hogy azt élvezhesse is az ember. Jó pár évet alkudnék még ki a magam számára a sorstól, de annyira semmiképp sem futhatja, hogy megérjem az autópálya felavatását.

Annak legújabb előzetes tervét ugyanis épp most fogadta fanyalogva a miniszter, és véleményét visszhangozta a többi nagykutya is. Huszonöt éve készülnek nekifutni az akadálynak, mely igaz, még a Bechtel mintaszerű kudarccal (és tetemes kártérítéssel) végződött szerződésében sem szerepelt. Az is csak a 400 km-es erdélyi átszelést ígért az autósoknak, méghozzá 2012-re, s lett is a hegyek vajúdásából egy kisegér: máig két ötven plusz harmincnyolc km-es szabad „száguldás” a gyötrelmes vergődés száz kilométerei között!

Szóval fáznak a grandiózus beruházásoktól, hiába ígér eurómilliárdokat az unió, Bukarestben sokallják a költségeket, amivel az új terv járna, mely terv 70 km-es alagutat és 20 km-es hídépítést is tartalmaz. Beismeri a román hatóság, kormánya erejét meghaladja a vele járó költség, pedig leghőbb vágya, Erdély végleges Havasalföldhöz való láncolása mérföldes lépéssel kerülne közelebb általa, de hát szegény az eklézsia.

Istenkísértő nagy építkezések szomszédságában adatott élnem, hatalmas csatornáktól, hegyeket átszelő stratégiai hadiutaktól, utóbb kártyavárnak bizonyuló ipari óriásberuházásoktól volt hangos a sajtó, a fővárosban pedig épp ott tartózkodásom alatt épült a „piramis”, a fáraószocializmus művét megkoronázó Nagy Ház, mely a diktátor örök dicsőségét volt hivatva hirdetni. Nem hirdeti, hál’ Istennek –, de a maiak törpeségét vajon hogy fogják tudni történészeik letagadni?