Civil a zsoltár

Nem is próbálom megközelíteni, mostanság egy-egy évben hányszor tör rá városainkra és lakosságunkra az álzene és az őrjöngő áldal. A lakosság kipiheni. Hogy ez a mostani erdélyi ifjúság és lakosság jobb sorsra érdemes, azt állítom.
Az erdélyi ifjú és kevésbé ifjú nemzedék 1937. októberében megszervezte a Vásárhelyi Találkozót; nemrég volt (ha volt) megemlékezés arról az önszerveződésről, amely annak legfőbb idején, 1937-ben határozatban fogalmazta meg: „Teljes tudatában vagyunk annak, hogy kisebbségi sorsban élünk, s érezzük a szükségét, hogy keressük a román és magyar nép építő együttélésének a feltételeit és útját. Igazságunk tudatában állapítjuk meg, hogy a romániai magyarság kisebbségi sorsba kerülése óta mindenkor tanújelét adta, hogy eleget tett állampolgári kötelességeinek.”
Így volt, így van ma is. Ebben a demokráciának hazudott hatalmi állapotban a romániai magyarság építkezik, amennyire tud, és fizeti szakadatlan, öntudatosan és öntudatlanul az adót Bukarest felé. Miközben elveszíti a maga építette kultúrfölényét, városait, intézeteit.
Azt is tudja ez a néprész, hogy az adójából előre megfontolt szándékkal mennyit lop, rekkent el a hatalom, s annak megélő és vezérlő rétege. Két román kormányra telő főember tölti büntetését ítélet után vagy suttyomban – szabadon. Mondom ezt egyhuzamban, és vonatkoztatva nyolcvan év után a mostani demokráciára: mennyiben értékes és érvényes a Vásárhelyi Találkozó záródokumentumának aggódó figyelmeztetése? Nyilatkozott akkor a két nagy Áron, Tamási és Márton Áron is, igen Venczel József, a csíki tudós gondolkodó, Balogh Edgár és sokan mások. „Mi annak előrebocsátásával, hogy a középeurópai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, amelynek a romániai magyarság is alkotó része, igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásából született gyulafehérvári határozataira (kiemelés: C. Z.), valamint a békeszerződések kiegészítő részét képező kisebbségi szerződésre alapítjuk.” Magyarázatként csak keveset: 1918-ban – száz éve – a románság saját elhatározásából követelte az akkori Magyarország felét, megígérve minden égi és földi jót és jogot nekünk…
Az akkori erdélyi (fiatal) értelmiség teljességében képviseltette magát a Vásárhelyi Találkozón. Tudták, megélték, hogy nem babra megy a játék. Az ígéretek, a jogok körein belül gyülekeztek. Ma mit cselekszünk? Hivatkozunk az 1918-as hazudozásra, akár 1937-ben. Akkor, történelmi tíz perc múlva kitört a második világháború. Abból burjánzott föl a kommunista terror-demokrácia. 1989-et követően rögtön a maradék magyar kisebbséget vetették a nacionál-fasisztoid gyötrelmeknek, a legújabb demokrácia nevében.
Fordulunk most arccal a mai ifjúság felé, figyelmeztetvén őket, hogy rövidesen oda a dal; régen és régiesen ez ma is azt jelenti, amit 1937-ben. Behúzzák a leghosszabb nótát is, a dal odalesz. A fiatalok felé fordulva arccal, sok kérdésünk van és lehet. És magunkba, befelé fordulva ugyanígy. Hiszen „civil a zsoltár”: magunkban bízhatunk elejétől fogva, és ha nem, hát tényleg mindenünk odalesz.