Csak nem?

Lehet, hogy eredményes volt a magyar és román külügyminiszter hétfői, bukaresti párbeszéde? Lehet, hogy a fene nagy távolságtartó intézkedéseknél is többet ér egy ötperces négyszemközti, maszkos beszélgetés, mint ötven diplomáciai levélváltás? Lehet, hogy nem véletlenül ragaszkodott a magyar külügyér, hogy most, a trianoni évforduló előtti „kényes” időszakban jöjjön? Vagy már minden normalitás felé vezető lépésben hatalmas sikert látunk? Tény, hogy egy nappal a két miniszter tárgyalása után váratlanul levették a képviselőház napirendjéről azt a jogszabályt, amely március 15-ét a magyarság napjává nyilvánította volna.

A politikát kevésbé követőknek: ez azért jó, mert ember nem volt, aki valóban hitt abban, hogy a jogszabálytervezet tegnap átment volna, a biztos bukásnál pedig a visszavonás is jobb. Az államfő által felkorbácsolt ultranacionalista hangulatban ugyanis a hazaárulás minősített esetének számított volna, ha egyetlen román képviselő is megszavazza. A magyarok 21 szavazata nem sokat nyomot volna a latban, de ők amúgy is „árulók”.

Talán eljön az az idő, bár a választások előtt erre viszonylag kevés esély van, hogy ne legyen az gond, hogy a magyaroknak is van egy napjuk, ahogyan egyébként van a görögöknek, örményeknek, és szinte minden kisebbségnek, akik számbelileg összesen sincsenek annyian, mint a magyarok. Észérvet elfogadása ellen felhozni igen nehéz, és ha a társadalmi béke fölött „őrködő”, csak az aacheni tanács által ismert „európai értékeket” valló, nemsokára Nagy Károly-díjjal kitüntetendő államfő nem rukkol elő minősíthetetlen gyűlöletbeszédével, talán most is átmehetett volna.

Ezzel együtt a két ország közötti történelmi megbékélésre valószínűleg még várni kell, mert oda mindkét fél részéről felelős politikusokra lenne szükség. Magyarországnak ez sikerült az ugyancsak „ősellenség” Szerbia tekintetében. Akkor hármat lehet találni, hogy a román–magyar viszony rendezésénél melyik félen hiányoznak a szó jó értelmében vett európai politikusok.