Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Románia a szemünk láttára veszíti el lakosságának egyötödét, miközben a közpolitikák alakításáért felelősek még csak nem is pislognak közben, és ezt már évtizedek óta teszik.
Alig 7–8 éve, hogy egy vezető román politikus, kormányfőként talán épp Victor Ponta beismerte-forma, hogy valóban van néhány román külföldön, de igazából senki nem tett semmit azért, hogy felmérje, mekkora a baj, máig nincs intézmény, vagy a politika által megbízott bürokrata, iroda, hivatal, amelyiknek az lenne a feladata, hogy legalább megbecsülje, mekkora a lakosságbeli vesztesége az országnak az elvándorlás miatt.
Egy román történész szerint tájainkon minden hatalomváltást óriási erdőirtás követett, az új urak lerabolták az ősrengetegeket, a rómaiak nem kiránduló hajlamaik miatt időztek itt, hanem Erdély arany, ezüst és sóbányáit fosztották, 1989 után az új hatalom ezt megismételte kicsiben, de miközben az ország kifosztásával volt elfoglalva, megfeledkezett arról, hogy mennyire értékes kincs a munkaerő, azok közül is pedig a képzettebb.
A hatalom megtartásáért való harc közepette senki nem figyelt arra, hogy rövid- vagy középtávon talán nem, de hosszú távon, bármennyire sok pénze lehet az embernek, gond lehet egy félig-meddig lakatlan ország, vagy úgy lakott, ahogyan az a nagy tatárjárások után történt: a falvakban sok, többnyire fogatlan öregasszony, éhes gyerekek, néhány lecsúszott felnőtt, s a kötelező vegyesbolt, ahol olcsó szeszt mérnek. Persze, épülhetnek a ragyogó, büszke villák az elvándoroltak pénzéből, mint láthatjuk azt Bukovinában, Máramarosban, vagy akár felénk, a Bodza-vidéken, de vajon ki szeretne egy olyan országba hazaérkezve megöregedni, ahol a faluban évek óta nem láttak orvost, villanyszerelőt utoljára tavalyelőtt, az egyetlen ácsot elvitte a májzsugor, tej csak szupermarketben terem, és így tovább.
Szegény ország vagyunk elsősorban azért, mert a szakképzett, életerős munkaerő távozását csak bizonyos határig vagyunk képesek elviselni, mielőtt belerokkannánk. Csak az összehasonlítás kedvéért, tavaly már megkongatták a vészharangot a saját munkaerő kivándorlása miatt abban a Németországban, amelynek munkaerő állománya 45 milliónyi. A Kieli Világgazdasági Intézet igazgatója bejelentette, hogy tíz év alatt több mint félmillió jól képzett embert veszítettek, ami hatalmas gond, mert „a német gazdaság nagymértékben függ a jól képzett munkaerőtől.” Hol is vagyunk mi ettől? Mi, akik a becslések szerint 4–5 millió embert dolgoztatunk odakint, nem tudjuk, mennyien szándékoznak végleg letelepedni, mikor mentek, mikor jönnek, semmit sem tudunk róluk. Csak annyit, hogy például a negyedik emeletről hiányzik egy család, a harmadikról is egy, azóta kettő, mert a gyereknek is lett családja, a másodikról is elment egy, a földszintről ugyancsak…
A dolgok vicces része, hogy megkérdeztek tízezer német emigránst, és döntő többségük jobb munkahelyért, és magasabb fizetésért távozott, havi 1200 euróval kerestek többet, mint Németországban. Még belegondolni is rossz, milyen esélyekkel lehet itthon maradásra bírni ilyen körülmények között a Németországba, vagy bárhová a Nyugatra dolgozni igyekvő honfitársainkat.