Csodák ideje

Jó három évtizede van jelen novelláival, karcolataival az irodalmi életben Molnár Vilmos. A Csíkszeredában élő és alkotó író kötetei többnyire erdélyi kiadóknál jelentek meg, a novellisztikájából készült bő válogatás pedig Budapesten, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában készült, és 2017-ben került piacra. A Csodák ideje című kötetnek jelmondata is van, és stílszerűen Reményik Sándor Csendes csodák című verséből választotta a szerző: „A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák.” Aztán maga az író is néha ilyen értelemben összegezett egy-egy írásában, mondván: „Egyszerű, közönséges dolgokban tud jól elrejtőzni a nem mindennapi.” (Mese Isten nevéről), illetve: „Közeli apró csodákon is jó ámulni.” (Iker mesék)

Elmondhatom, valóban összhangban van Molnár Vilmos rövidprózáinak természetével a választott két verssor. Lépten-nyomon érezni ugyanis a csoda jelenlétét, vagyis felismerhető az a „tartalmi mozzanat”, amelyen a modern elbeszélőművészet – Szerb Antal szerint a regény – nyugszik. Ezeknek a „csendes csodáknak” az elbeszélése során jelenik meg aztán az íróra jellemző irónia és rezignáció.

Kellően megerősítik Molnár Vilmos írásai azt a vélekedést, hogy egyszerű, közönséges dolgokban tud jól elrejtőzni a nem mindennapi. Hadd egészítsem ezt ki azzal, hogy az ilyen dolgok és események előadásában tud igazán sziporkázó lenni az író, s egyszersmind ilyenkor érvényesül ironikus beállítottsága. De nem vált ki belőle maró gúnyt némely szereplő ostobasága sem, nem válnak nevetés tárgyává figurái még akkor sem, ha valamilyen nagy-nagy ostobaságra „képesek”. „Egy igazán buta gondolat többnyire szinte eredeti már – jegyezte meg egy alkalommal Esterházy Péter. – Valami új, ami neked eszedbe se jutna. Épp az eszed takarja el azt a szép hülyeséget.”
Ezt mondhatnók Molnár Vilmos olyan szereplőiről, mint például Regina néni, akinek az atomról tartott tudományos előadásában (!) sikerült megnyugtatnia a rokon kisfiút, aki egy moziban látott filmbeli szörnytől úgymond szerfelett megrettent. Ama rettenetnek a kiváltó oka – így Regina néni –: az atom, s az atom pedig nem más, mint: egy olyan dolog, hogy, továbbá: Gagarinnal áll kapcsolatban az egész. Ebből az „előadásból” mindent (!) megtudott a kisfiú az atomról, s félelme is feloldódott…
„Egyszerre lehullt a lepel, s bevallom, eléggé meglepődtem. Gagarinról (…) hallottam már egyet-mást, de azt nem gondoltam volna, hogy ebben is benne van a keze – szól az első személyű elbeszélés. – Hogy még az atommal is összeszűrte a levet! Szóval ilyesmikkel foglalkozott, amíg odafenn járt. Persze, amilyen kétbalkezes volt, elszúrt valamit, s megtörtént a baj. Mint szappanos léből a buborék, egyszerre megjelent a szörny. Ha atommal matatnak, mindig ez a vége: nagy szar kis papírban. Szerencsére a Jóisten résen állt, s röviden elintézte Gagarint. A rakéta földhöz csapódásakor pedig elpusztult az atom is. Béke poraira. Atom nélkül pedig odalett a szörny ereje, nemsokára ki is purcant. A nyüvek egyék meg!” (Regina néni és az atom)

Úgy tűnik, Molnár Vilmos számára Csíkország, illetve a kisváros társadalmi környezete, s az ottani ember kedélyvilága és észjárása kiapadhatatlan forrást jelent. Ezen belül külön tárgyalandó Csíksomlyó mint lelki és szellemi dimenzió. Még helyszínként is jelen van, például A legfelső stáció című novellában, amint a húsz-huszonöt gyászba öltözött özvegyasszony keresztútjárását elbeszéli az író. Nem a hagyományos búcsúra érkezett zarándokok ezek az elszánt asszonyok, novemberben indulnak felfelé a meredek hegyen. Valahonnan a medencéből jöttek, ahol az elbeszélő szerint mostanában sok szörnyűség történik, aztán sorra ittak a forrásvízből, s nekivágtak a kálváriának. Az utolsó, tizennegyedik stációt elhagyva, a káponánál sem álltak meg, mert – úgymond – fennebb van dolguk. Ahogy az egyik özvegy mondotta a kápolna előtt várakozó szerzetesnek: „Bocsássa meg nekünk az Isten, de muszáj számon kérnünk valamit legfelül.”

Ilyen gondolattal mentek a felhőkbe nyúló hegy csúcsa felé, illetve még fennebb. Nagy-nagy fájdalom és elszánás vezethette őket…

Ha Molnár Vilmost olvassuk, tényleg azt érezni, hogy csodák ideje van!