Csodával határos

A tantárgyak közül a földrajzot szerettem legjobban. Olyanok előtt, mint magyar, biológia, történelem és a többi. Földrajzórákon visszahúzódtam, ne mondják a társaim, bezzeg most ugrál, de más órákon hallgat, mint a nem tudom mi a fűben. Szobám falát ma is megszámlálhatatlan (túlzás) térkép díszíti, de van őzagancs is, igaz, egy. A nyelvtannal hadilábon álltam, Kiss Dénestől tudtam meg jóval később, miért: mert úgy tanították, mintha, mondjuk, német lenne. Ilyent nyelvünkkel elművelni nem lehet, és nem szabadna. Hasmenés ellen nyugtató. Rosszabb a semminél.

Nyolcadikban a Mikóban Izsák József tanárunk – szerettem! – kisebb szöveget diktált, s egyenként megnézte, mit írtunk. Minden magyar órára otthon annyi sort kellett írnunk, diktálás után, ahány hibát ejtettünk. Tetszett az ötlet, egy hibám lett, egy sort leírni délután semmi, volt, akinek húszat kellett. Ráadásul megdicsért, milyen szépen írok, ami serdülő büszkélkedési hajlamom számára több volt, mint mézesmadzag. A tananyagban kuruc idők jártak, kamaszodni, s kuruckodni kezdtem. Mintha tegnap lett volna – Czegő Zoltán a bentlakás tanulójában délutánonként a katedránál trónolt szigorúan:

– Ne rendetlenkedjetek! Hagyjad, tanuljon a másik, csend legyen! – felvigyázott a kisebbekre, vesződött velünk. Nem is diktáltak a gyerekek egymásnak, mismásoltak, de a tanárunk másnap rámutatott, melyik igazi, s melyik hamis hiba, amit a „hitelesség kedvéért” a házi feladatba beleügyeskedtünk.

– Baj, hogy nem írsz helyesen, de ezt nem diktálták, hanem másoltad. Nagyobb baj, ha hazudsz! – éreztem, nem az én fülemnek szánta, más ingét nem vettem magamra, bár az egy soromat én is másoltam, nem emlékszem, miből. Örültem, hogy nem feleltetett. Többször talpra ugrasztott egy-egy fordulónál, láthatta, résen vagyok, készenlétben ültem az óráin, mint a tűzoltók, gondolom, ez számára is megnyugtató lehetett. Olyan, hogy idegesítve feleltessen, nem volt.

Putyin Nagy-Moldova térképét lobogtatta, román nacionalisták ijedelmére (lásd Román Gy. cikkét). Mi gyásznapunk százéves évfordulójára készülünk. A magyar térképészet világszintű, a határvonalakat és egyebeket kiválóan tudjuk nyomatni.

A fél világ kisebbik fele e napokban döbbenten nézi az új amerikai elnököt, aki meglepőt csinál. Amitől elszoktak: nekilátott választási ígéretei nyélbe ütésének, kezdte Mexikóval. Mi a csoda, az ígéret úgy igazi, ha köszönő viszonyban sincs a valósággal, nem tudja? Tudja, csak nem követi a divatot. Azzal vádolják, tárgyként kezeli a feleségét, s hogy elfelejtette beiktatása dátumát. Hetvenéves, túl van már a mondáson, „miért pont én?” Következzen a „miért ne”!

Postáznunk kéne Trumpnak, Putyinnak, s még valakinek egy új százéves térképet, csatolni táviratnyi udvarias, szép és igaz szöveget a friss jövő régészeti leleteiről, pecsét helyett igaz emberek leheletével lelehelve. A politikusok közt is van, akinek van szíve és igazságérzete. A gyűrűbe vevő nacionalisták hátha azt mondanák, „formidabil”, jobb lett volna autonómiát adni ennek a rettenetes társaságnak, azt kellett volna erőszakoljuk, míg nem volt késő!

Csodák voltak, vannak és lesznek, nincs min csodálkozni. Száz év múlva körülbelül annyi köze lesz a térképeknek a maiakhoz, mint amennyi emezeknek amazokhoz. Körül és belül. Székelyföld bárminek a része, önmagának egésze! S a csodával határos!