De nehéz az iskolatáska…

Azt hittem, már nem érhet meglepetés, ami a román tanügyben uralkodó állapotokat illeti, hiszen jól emlékszem, miként figyeltük hétről hétre az újabb híreket, amikor annak idején érettségire készültem. Utolsó percben hoztak változtatásokat, amelyek akkor eget rengetően fontosnak tűntek.

„Az én időmben” persze még nagy jelentőséget tulajdonítottunk az érettséginek, az érettségi jegynek. Aki az iskolánkban megbukott (az esetleges puskázás stb. ellenére), mert akkor is akadtak olyanok, az mélyen szégyellte magát, és azt a néhány nevet bizony az egész város emlegette pár napig. Ma már ez is nehéz lenne, hiszen kis túlzással fele-fele a sikeresen vizsgázók és a bukottak aránya.

Én naivan azt gondoltam, mire az én gyerekeim készülnek belépni ebbe a „szép” rendszerbe, minden egyenesbe jön. Annak rendje és módja szerint, nagy reményekkel beírattuk a lányomat az előkészítőbe, csak hogy jöjjön a hideg zuhany: nem dönthetünk sem arról, hogy ki legyen majd a tanítója/tanítónője, sem arról, hogy egy osztályba kerül-e bár egy-két pajtással, akit az óvodából ismer, és ugyanazt az iskolát választották.

Idéntől sorsolni fognak, mondták, mivel sok a visszaélés, „elit” osztályokat raknak össze mesterségesen, nem elég „diverzifikált” a közösség. Érteném is ezt a szempontot, mégis azt gondolom, ennyi döntési szabadság megilletne szülőként, hiszen nem mindegy, kire bízom a hatévesen még igencsak sérülékeny gyerekemet.

Na de mindez kismiska ahhoz képest, ahogyan most állunk: nem csak a fentieket lengi be sűrű homály, azt sem tudjuk, egyáltalán lesz-e, kezdődik-e iskola. Még a végén melengethetjük a keblünkön a porontyokat, elmerülhetünk velük a betűk, számok világában. Csak arra vagyok kíváncsi, ezt hogyan tesszük majd meg az állásunk mellett, mert valamiből mégiscsak élni kell, még ha botcsinálta tanítónők leszünk is…

Kovács Enikő, Kézdivásárhely