Dobozba zárt gyerekkor

Június elseje van, amikor ezeket a sorokat írom. Nemsokára felébrednek a lányaim, és elkezdenek nyaggatni a gyereknapi ajándékért, majd elbúsulják, hogy idén nem lehetünk a gyereknapi rendezvényen. Tavaly volt vattacukor, pattogatott kukorica, jégkása, légvár, ugráló, óriás csúszda, kézműveskedés, arcfestés, néptánc, zumba, balett, gyerekkoncert, bohóc és mindenféle jó móka a szabadban. Ezúttal mindez elmarad.

Ám nem ez a gond. Hanem az, hogy nagyon sok gyerek az év többi napjához hasonlóan okostelefonjával, táblagépével, számítógépével vagy a televíziót bámulva tölti szabadideje nagy részét. Anyukák osztják meg kisfilmjeiket, amelyeken csecsemőjük csak a mobiltelefonnal hajlandó játszani. Egyre kisebb gyerekek kapnak szüleiktől okostelefont, okosórát, táblagépet, és az ősök büszkék, hogy magzatuk első perctől „úgy kezeli azt, mintha vele született volna”. Mások a televíziót nézve ébrednek, illetve alszanak el, és a kettő között is a készüléket bámulják. „Olyan jó gyermek, észre sem vesszük egész nap”, hallani gyakran a szülőt, aki új generációs telefonnal jutalmazza csemetéjét.

Aztán telnek az évek, a gyerek lájkol, kommentel, megoszt, agysorvasztó sorozatokat néz éjjel-nappal, könyvet véletlenül sem olvas, a szülőkkel nem kommunikál, és azok sem erőltetik a dolgot, hiszen „a neten úgyis mindent megkap, aztán meg ezek a mai gyerekek sokkal okosabbak, mint mi voltunk annak idején”, ugyebár. Majd a gyerek- és felnőttkor határán vergődő fiatal szerelmes lesz, és elhagyják, balhé lesz a suliban, összeveszik barátaival, ne adj Isten elválnak a szülei, és hirtelen nagyon elveszettnek érzi magát. Nem tud mit kezdeni a rátörő érzésekkel, nem tudja azokat az emotikonokhoz hasonlóan kitörölni, nincs, kihez fordulnia, hiszen szüleivel évek óta nem kommunikál, úgy érzi, az egész világ ellene fordult, és…

Kedves szülők, olvassanak, meséljenek gyereküknek, játsszanak és beszéljenek vele, hogy ne zárkózzon be egy virtuális dobozba, amely nem helyettesítheti a valós életet.